Szaladják István a magyarországi Egy Csepp Szangha zen közösség vezetője, a Madárszabadító, felhő, szél című film rendezője. A zen gyakorlás alapjairól, a zen más vallásokkal, hagyományokkal való kapcsolatáról, a gyakorló közösség (szangha) szerepéről kérdeztük.
Új Tudat – Ha valaki, aki sohasem hallott a zenről, azt kérdezné tőled, mi a zen, hogyan foglalnád neki össze a lényegét?
Szaladják István – Rögtön azzal kezdem, hogy nem tudom az elméletet, tehát fogalmam sincs. Ezt persze tréfának is felfoghatod, de valójában a zen hálistennek nem egy elméleti dolog, hanem nagyon is praktikus. Sőt mi több, azt lehet mondani, hogy a buddhizmusnak valószínűleg ez a nagyon nagy vonzereje, hogy nagyon konkrét és nagyon gyakorlatias, szinte mindenféle szempontból. Tehát azt mondja a buddhizmus, hogy ha ez és ez a problémád, akkor ezt és ezt csináld. Persze azért van néhány alaptétel a buddhizmuson belül. Mindamellett, ha össze kellene foglalnom mi a zen, azt mondanám: a teljesség. A zen a nyugtalanság, a zaklatottság megszűnése, felszámolása. Vagy más szóval, kicsit bővebben, a zen jelenti magát a teljességet, és a teljességhez vezető utat is egyben. A zen szó elmélyülést jelent, azaz a zen maga az elmélyülés, aminek segítségével a teljességhez jutunk el.
Ú.T. – A zenről kérdeztelek, de úgy tűnik, te felváltva, szinonimaként használod a zent és a buddhizmust.
Sz.I. – A zen a buddhizmusnak egy irányzata, méghozzá talán úgy is lehetne mondani, remélem nem bántok meg vele senkit, hogy a buddhizmus esszenciája. A végletekig lecsupaszított esszenciája. Persze vannak a zennek úgynevezett vallásos felhangjai, de alapvetően nagyon gyakorlatias, és ez megkülönbözteti minden más irányzattól. A zen szinte mindent elhagyott, ami felesleges, ami felhang. Végtelenül egyszerű.
Ú.T. – Mi a zen gyakorlás célja?
Sz.I. – A zen és maga a buddhizmus is egy belső út, amely arra való, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a legvégső önmagunkat: hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk, illetve azt a tudatosságot, amely minden lény tudatának alapja és forrása, sőt minden lény létének forrása. Természetesen ezekre a kérdésekre lehet intellektuális válaszokat adni, de a tapasztalat általában azt mutatja, hogy az intellektuális válaszok egy krízishelyzetben összeomlanak. A zen azt mondja, hogy ezekre a kérdésekre létezik válasz, de ez tapasztalati válasz, nem pedig intellektuális. Nagyon sok filozófus kidolgozott különböző elméleteket és rendszereket. A zen azonban összességében nem egy rendszer. Ezek a rendszerek ugyanis nem organikusak: abban a pillanatban, hogy egy valós problémával találkoznak, összeomlanak. A buddhizmus nem egy rendszer, hanem egy organikusan változó gyakorlatsor, melynek lényege, hogy eljussunk ahhoz a tapasztalati válaszhoz, amire az előbb utaltam.
Ú.T. – Miből áll a gyakorlás?
Sz.I. – A gyakorlat két nagy pilléren alapszik: a testtartáson és a légzésen. A testtartást élőben sokkal egyszerűbb megmutatni, mint szóban elmagyarázni, így most nem részletezném. Annyit azért elmondok, hogy a zent úgynevezett zazenben gyakoroljuk, ami ülőmeditációt jelent. Persze sokféle meditáció van, például vizualizációs meditációk, a testtartások megfigyelése vagy járás közbeni meditáció, de a zen alapvetően egy ülés közben végzett meditáció. Másrészről azt is mondhatjuk, hogy tárgyas meditáció, és tárgya a légzés. A zen gyakorlata során a légzést figyeljük, a légzés tehát a második pillér. Hasi légzést végzünk. Amikor belélegzünk, a has kitágul, amikor kilélegzünk, elkezd visszahúzódni, miközben kipréselődik a levegő. Bár a kipréselődik szó nem is igazán helyes… inkább azt lehet mondani, hogy elengedjük a légzésünket, azaz belélegzés után hagyjuk, hogy a levegő magától távozzon, egészen a legvégső pontig. A légzésünk a hétköznapokban általában felszínes, azaz hamarabb veszünk lélegzetet, mint hogy minden levegő távozna. Itt viszont a gyakorlat segítségével lényegében elengedjük a légzésünket, és hagyjuk, hogy elmenjen a legvégső pontig.
Ú.T. – De tulajdonképpen miért kell figyelni a légzést? És miért pont a légzést kell figyelni?
Sz.I. – Mondtam, mást is figyelhetnénk, de a légzés egy alapfunkció, és szoros összefüggésben van a tudatunkkal. Ha gyorsabb a légzésed, akkor a tudatod nyugtalan, ha lassabb, akkor nyugodtabb. A légzés és a tudat össze vannak kötve. A légzés segítségével energiát veszünk fel, amire az életünhöz szükségünk van, és a légzés mindig kéznél van. De a fontos az, hogy összefüggésben, szoros összefüggésben van a tudatunkkal. A légzés segítségével szedjük össze a szétszórt és nyugtalan tudatunkat. A zen és a buddhizmus gyakorlata az az út, ami által megtapasztaljuk önmagunk teljességét, a harmóniát, a csendet, a mély együttérző szeretetet, ami tudatunk alaptermészete. A zen nem más, mint a nyugtalanság, zaklatottság megszűnése, felszámolása.
Ú.T. – Mégis, hogyan számolhatjuk fel a zaklatottságot?
Sz.I. – Meg kell állítanunk a tudatunk nyugtalan, ide-oda cikázását, vissza kell bontani magunkat olyan egyszerűre, mint egy gyerek. Össze kell törnünk az egónkat. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, a tudatunkat a légzés figyelésének segítségével lecsendesítjük. Ennek első lépcsője a koncentráció, második lépcsője a meditáció. Az egó nem más, mint egy gondolat- és véleményhalmaz, ami folyamatosan megkülönböztet, és elválaszt minket a teljességtől. Különállónak gondoljuk magunkat. Ahhoz, hogy eljussunk az önmagunkról való végső tapasztalathoz, elsősorban arra van szükség, hogy megszabaduljunk a megkülönböztető tudatosságtól.
Ú.T. – Mi az a megkülönböztető tudatosság?
Sz.I. – Azt jelenti, hogy bármikor, amikor valamit érzékelünk, az első pillanatban van egy tiszta érzékelés, de rögtön utána, a következő pillanatban felmerül egy hozzáfűzött gondolat, ami már nem tartozik az érzékeléshez magához. Ez a hozzáfűzött gondolat minősíti az érzékelést. Például ránézünk egy almára, és rögtön a következő pillanatban hozzáfűzzük, hogy finom, nem finom, piros, zöld. Különböző minőségeket társítunk az érzékeléshez, és ezek mind abból a megkülönböztető tudatosságból, más szóval egóból származnak, amelyen keresztül kell rágnunk magunkat, hogy a valódi tudatunkhoz eljuthassunk.
Ú.T. – De hogyan tudnánk tájékozódni a világban, ha nem tennék megkülönböztetéseket, ha nem fűznénk hozzá semmit a puszta érzékeléshez?
Sz.I. – Ahhoz, hogy tájékozódjunk, nem fontos véleményeket alkotni. Azaz úgy is lehetne mondani, hogy gondolkozz a Nagy Tudattal! Ez azt jelenti, hogy az egó nélkül is tudatosak vagyunk. Ahogy mondtam, az első pillanat mindig tiszta. Akkor még a Nagy Tudat érzékel, közvetlenül, kommentár nélkül. De pontosítok: bár ez a Nagy Tudat nem gyárt nézeteket, véleményeket, mégis vannak törvényei, és mindig a teljes képet látja. Tehát van döntés, de ez nem kicsinyes érdekek mentén, és nem az egó által történik. Mindig önzetlen. Ha a tudat tiszta, az érzékelés is tiszta, így a döntés is tiszta. Hasonló egy csecsemő tudatához, amelyben nincs előítélet és nincs vélemény. Aztán persze, ahogy növünk, ez változik, egyre több a nézet és vélemény, de például mivel a gyerekeknek kevés az egója, kevés a hozzáfűzött gondolata, ezért az érzékelésük sokkal tisztább, mint a felnőtteké. Ezért is mondja Krisztus a Bibliában, hogy ha olyanná nem váltok, mint a gyermekek, soha nem juttok be a mennyek országába. A mennyek országába való bejutás természetesen szinonimája az önmagukról való végső tapasztalat megszerzésének.
Ú.T. – Jó is hogy a kereszténységet szóba hozod, hiszen Magyarországon a legtöbb ember keresztényként vagy legalábbis keresztény kultúrkörben nevelkedett. Szükséges-e a zen gyakorlásához, hogy az ember buddhista legyen, vagy követhető a zen útja keresztényként, más vallásúként vagy akár ateistaként is?
Sz.I. – A zent gyakorolhatja muszlim, keresztény, vagy bármilyen más vallású ember, ugyanis a zennek úgymond nincsenek hittételei. A buddhizmusnak is csak tapasztalati tételei vannak. Például az, hogy a lét nyugtalanság, azaz dukkha. Ki ne tapasztalta volna önmagán, hogy a saját élete, a hétköznapi tudata nyugtalan? Ki ne tapasztalta volna, hogy folyamatosan pörög benne valami, ami nyugtalanná teszi? Folyamatos a belső beszéd. Ezt mindenki tapasztalja. A buddhizmus nem mond mást, és a zen sem mond mást, mint hogy ez a nyugtalanság az emberi lét alaptermészete, azonban van mögötte egy mélyebb tudatosság, amire ha eljutunk, ez a nyugtalanság megszűnik.
Ú.T. – Azt mondod, hogy a lét alaptermészete a nyugtalanság, ami mindenkit érint. De mindenkinek ajánlod-e a zen útját, vagy csak bizonyos személyiségű vagy élethelyzetű embereknek?
Sz.I. – A zen gyakorlás mindenkinek ajánlható. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy valamilyen szempontból mégsem való mindenkinek, ahogyan a keresztény, a muszlim út, vagy a jóga útja sem való mindenkinek. Különböző karakterek vagyunk, különböző háttérrel, ahonnan indulhatunk, így azt lehet mondani, hogy idővel kikristályosodik az, hogy a zen kinek a számára járható. El kell kezdeni gyakorolni, és kiderül. Ez igaz minden más útra is, ugyanakkor hozzáteszem, hogy a zen annyira praktikus és annyira gyakorlati, hogy mégis fel lehet sorolni néhány olyan emberi tulajdonságot, amely tulajdonképpen szükséges, vagy legalábbis jól jön.
Ú.T. – Mik ezek a tulajdonságok?
Sz.I. – Elsősorban a kitartás és a fegyelem. Összességében ugyan azt lehet mondani, hogy minden úton szükség van ezekre a tulajdonságokra, de a zen rögtön beledob a mélyvízbe. A többi út még egy kicsit simogat az elején, akár mindenféle élménnyel is megajándékoz, és csak később keményedik be, de bekeményedik, ez biztos. Mindenhol az egó lebontásáról van szó, és ez senkinek, sehol sem könnyű. De visszatérnék még egy pillanatra arra a kérdésedre, hogy más vallásúaknak is ajánlom-e a zent. Ahogy mondtam, mindenkinek ajánlom, bármilyen vallású is legyen, lényegében ugyanis az összes út, keresztény vagy más, nem nélkülözheti a kontemplációt, illetve azt mondanám, a meditációt, bár a kettő között van egy kis különbség. Például az ortodox keresztény útban szinte egy az egyben megvan ugyanaz a gyakorlat, mint a zenben. De ugyanígy említhetném az iszlámon belül a szúfí utat, a jógáról nem is beszélve. Tulajdonképpen a meditáció az emberiségnek az egyik legnagyobb ajándéka, vagy azt is lehet mondani, az egyik legnagyobb találmánya, és most beleértem a kereket is meg a rakétát is. Merthogy hiába van egy kereked, attól a nyugtalanságod nem fog megszűnni, és ez a helyzet az űrrakétával is.
Ú.T. – Mi a helyzet azokkal, akik egészségügyi okokból nem tudnak zazenben ülni? Ők gyakorolhatják a zent?
Sz.I. – Persze, semmi probléma nincs ezzel. Azt lehet mondani, hogy a zazen testtartása inkább csak előnyös, mint kötelező. Ha valaki csak széken tud ülni, az is jó, feltéve, hogy hasonlóan ül, mint a párnán. Magyarul kicsit a szék szélére ülünk, megdöntjük a csípőnket, és érdemes teli talppal a talajra támaszkodni. Nagyjából úgy néz ki ez a testtartás, mint az egyiptomi szobrok, kivéve a kéztartást, de ha nagyon akarod, még a kezed is tarthatod úgy.
Ú.T. – Hallani olyan véleményeket, hogy csak pszichésen stabil embereknek szabad meditálniuk, mert az ülés felerősíti a tudati problémákat. Mi erről a véleményed?
Sz.I. – Lényegében ez így van, de azért ennél árnyaltabban kell fogalmazni. A zen praxisa, a meditáció praxisa, illetve a spirituális praxis általában mind azt csinálja az emberrel, hogy az általa elrejtett dolgokat a felszínre hozza. Mivel energetikai gyakorlatok is ezek, a problémás dolgok is felerősödnek. Mindemellett a gyakorlás elején általában végbemegy egy tisztulási folyamat, aminek a végén lehet tulajdonképpen csak azt mondani, hogy valaki meditálni kezd. A tisztulási folyamat során megerősödik a koncentráció, és eléggé elül a nyugtalanság is. Nem teljesen, de nagymértékben. Na körülbelül innentől kezdődik lényegében a meditáció.
Ú.T. – Milyen hosszú ez a tisztulási folyamat?
Sz.I. – Általában a spirituális praxis első három éve az, amikor ez a folyamat végbemegy. Lehet több és kevesebb is, az elhatározástól, kitartástól, szorgalomtól függ. A veszély ott van, ha valaki ajtóstul ront a házba, azaz hirtelen beleveti magát, és nagyon intenzíven kezd el gyakorolni. Ekkor ugyanis olyan mértékű lesz a tudati csomók és az energia felszabadulása, hogy az ember nem tud vele bánni. Ezért minden meditációs gyakorlásban a fokozatosság elve kell, hogy érvényesüljön. Ez olyan, mintha valaki hirtelen kitalálná, hogy ő bizony olimpiai bajnok lesz maratoni futásban, és mindenféle edzés nélkül elkezd futni. Biztos, hogy öt perc után, tíz perc után, egy óra után meghal, vagy legalábbis kórházba kerül.
Ú.T. – A zen útja egyéni vagy közösségi út? Lehet-e egyénileg is gyakorolni a zent, vagy csak csoportban?
Sz.I. – Semmit nem lehet egyénileg csinálni. Nem vagyunk különálló lények. Ez a zennek és minden belső útnak egy nagyon nagy tapasztalata. Te önmagadban nem létezel. Ha hirtelen kiszakítanálak innen, ahol most vagy, és bedobnálak az űrbe, ahol nincs semmi: nincs levegő, nincs víz, nincs élelem, nincsenek növények, állatok, tehát semmi nincsen, csak a puszta űr van, akkor ott nem tudnál létezni. Lehetetlen, hogy te ott létezzél. De tegyük fel, hogy létezel. Akkor is ketten vagytok. Te és az űr, mert ő is létezik, és ha nem így lenne, te sem lehetnél ott, benne. Tehát itt nem csak az életről van szó, hanem általában véve a létezésről. Tehát maga a felvetés, hogy egyedül, ez egy fikció.
Ú.T. – Mégis, ha hétköznapi értelemben veszem az egyedül-t, működhet-e a dolog? Tehát úgy kérdezem: lehet-e otthon is gyakorolni, vagy csak csoportban?
Sz.I. – Azt lehet mondani, hogy igen, otthon is lehet gyakorolni, úgymond egyedül, és közösségben is lehet gyakorolni. Viszont a közösségben való gyakorlás mérhetetlenül fontosabb, mint az egyéni gyakorlás, ugyanis a közösségi gyakorlásban sokkal több dolgot tanulsz és tapasztalsz meg. Ha egyedül elkezdesz gyakorolni, kitűzöl magadnak egy meditációs időt és nincs megfelelő kitartásod – általában az embereknek nincsen –, akkor az első, második, harmadik nap vagy egy hét után a kitűzött időt nem teljesíted. Azt mondod magadnak: annyi dolgom van, miért üldögéljek itt, ahelyett, hogy elintézném azt a rettentő sok dolgomat? Mindig talál az ember magának valamilyen kifogást, és ha nem őszinte önmagához, akkor nem látja be, hogy ez csak kifogás – a tudati nyugtalanság így jelentkezik –, és feladja a gyakorlást. A közösség segít abban, hogy ezt a fegyelmet megtapasztald, azt a fajta fegyelmet, hogy ha ő nem mozog, akkor te sem fogsz mozogni. Aztán van még egy fontos szempont ezenkívül is. Mégpedig az, hogy nem élünk egyedül. Életünk jó része különböző közösségekben zajlik. A közös gyakorlás során, bár külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha csak magunkkal foglalkoznánk, valójában kifinomul az érzékenységünk, sokkal, de sokkal finomabban kezdjük el megérteni és megérezni mások rezdüléseit. Ezáltal a hétköznapi társas életben is elfogadóbbakká, türelmesebbekké, harmonikusabbá válunk, és ezen keresztül ilyenné válik az a közösség is, amelynek tagjai vagyunk, amelynek tevékenységében épp részt veszünk, legyen az munkahely, család, vagy bármilyen más közösség vagy alkalmi társulás.
Ú.T. – De hát a zazen gyakorlása mégiscsak abból áll, hogy az ember csendben ül, és a saját légzését figyeli. Mégis hogyan érezhetjük meg mások rezdüléseit, ahogy mondtad?
Sz.I. – A gyakorlat során, amikor számtalan szenvedésen és pozitív tapasztalaton keresztülmész, a többieket látva megtapasztalhatod azt, hogy ők ugyanúgy átmennek ezeken a dolgokon, mint te. Így amikor a másik mondjuk dühös, vagy abban az értelemben nyugtalan, ahogy korábban mondtam, azt sokkal könnyebben el tudod fogadni, mert pontosan tudod, hogy ez honnan jön. Tudod, hogy mi a gyökere a nyugtalanságnak, hogy milyen tudatállapotban van a másik. Az embereket és általában a dolgokat innentől kezdve nem a hibáik alapján kezded el megítélni, mint ahogy mostanában jellemző, hanem a pozitív oldalukról. Tehát azt fogod nézni, hogy mi az, ami jó, mi az, ami mindenkinek jó. Semmiben nem azt fogod látni, hogy mi benne a buktató, mi az, ami miatt valami elvetendő, hanem hogy mi az, ami miatt megtartandó. Ez egy borzasztóan fontos szemléleti váltás, különösen ebben a korban, Európában és Magyarországon is, bár nem szívesen általánosítok.
Ú.T. – A fegyelem erősítése és a mások iránti figyelem kibontakozása mellett van más mód is, ahogy a közösség támogatja a gyakorlást?
Sz.I. – Igen, energetikailag. A többi ember életenergiája ugyanis segíti a te elmélyülésedet. Pusztán a létezésük elég ehhez. Ha ezen túl még jól is meditálnak, akkor egy közös erőtér jön létre, amelyben a jó meditálók húzzák a kevésbé jól meditálókat, vagy mondjuk inkább úgy: azok, akikben kevesebb a nyugtalanság, segítik azokat, akikben több. Persze a nyugtalanabbak is húzzák a nyugodtabbakat, de ez nem számít, mert mindig létrejön egy közös erőtér, és egymást segítik az emberek. Lehet, hogy a tudósok nem látják ennek a bizonyítékát, de az a helyzet, hogy az életenergia létezése egy konkrét tapasztalat. Sőt, azt lehet mondani, hogy az egész univerzum energia. Ez a fizikusok számára nyilvánvaló tény, de miért is hagyjuk ki ebből az életet? Arról, hogy te élsz, és arról, ami éltet téged, konkrét tapasztalatot szerzel. Nem pusztán egy fizikai gép vagy, hanem éltet téged egy energia. Ha pontosan lemérnénk, hogy egyrészről mennyi energiát fogyasztasz – a kisujjad mozgatásától a járáson át a beszédig –, másrészről mennyi energiát viszel be a táplálékkal, kiderülne, hogy óriási a deficit. És ez a deficit ebből az univerzális energiából pótlódik. Tehát visszatérve a közösségi gyakorlásra, azt lehet mondani, hogy többszörös haszna van. Megszerezhet az ember egy sor olyan tulajdonságot, ami szerintem nekünk, a magyarság számára most rendkívül fontos. Arra gondolok, hogy hiába van valakinek nagyon nagy alkotóereje, hiába kreatív, ha nem tud együttműködni, és nincs kitartása, fegyelme ahhoz, hogy az elképzelését megvalósítsa. A zen gyakorlata segítségével megszerzed a fegyelmet, a kitartást, az együttműködő-készséget és a másik ember elfogadásának képességét, olyan dolgokat, amik a mai környezetünkből nagyon hiányoznak. De valójában azt lehet mondani, hogy ez az egész világ számára nagyon fontos. Nem lehet behunyni a szemünket, látni kell, hogy ez az életforma, amit kialakítottunk, nem folytatható tovább. A kicsinyes, egó mentén születő élet nem folytatható, nem hozhatunk továbbra is ilyen döntéseket, mert elpusztítjuk önmagunkat és a környezetünket is. Az emberiségnek csak közös esélye van. Nincs már olyan, hogy egyik nemzet jól jár, a másik meg nem. Ha ez így megy tovább, nem lesz nyertes, csak pusztulás.
Ú.T. – Mesélnél az Egy Csepp Szangháról? Hogyan alakult meg? És ki a vezetője?
Sz.I. – A magyarországi Egy Csepp Szanghát 2000-ben alapították Shodo Harada Roshi tanítványai. Ő az okayamai Sogen-ji kolostor apátja és zenmestere egyben, még Japánon belül is a legnagyobb mesterek egyikének tartják. Nagyon sok külföldi tanítványa van, és ezek a tanítványok számos országban alapítottak Egy Csepp csoportokat. Fontos tudni, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés, és többnyire a gyökérnél ott van egy-egy jelentős tapasztalat is, másképpen a nyugtalanságon való áthatolás nemes pillanata, amihez a Roshi segítette hozzá a tanítványokat. Természetesen a magyarországi csoport is így alakult. A Roshiról nagyon fontos tudni, hogy soha semmit nem akar. Ez azt jelenti, hogy személyes énnek és érdeknek semmilyen nyomát sem lehet benne felfedezni soha.
Ú.T. – Mondanál pár szót a magyar csoportról is? Milyen emberekből áll a közösség?
Sz.I. – A magyarországi csoport legfőbb jellemzője, akárcsak a Buddha idején megszülető szanghának, hogy a legkülönfélébb korú és foglalkozású emberek gyakorolnak harmóniában egymással. Mindamellett mégis azt kell mondani, hogy nagyon sok fiatal jár hozzánk. Ez nagyon sajátos, ugyanis annak a nemzedéknek, amelyik most kb. 25 évnél fiatalabb, sokkal de sokkal mélyebb és finomabb spirituális érzékenysége van, mint az én korosztályomnak, vagy a minket követő nemzedéknek. A mi korosztályunkból tapasztalatom szerint úgy 100-ból 3 embernek van spirituális érzékenysége, és most nem a formális érzékről beszélek, hanem mondjuk közvetlenségről. Jómagam például a magam foglalkozásában szinte hóbortosnak és nevetségesnek számítok azzal, hogy meditációval foglalkozom. Az utánunk jövő nemzedéknek meg kb. ugyanennyi, vagy még kevesebb az ezirányú érzéke. De a 25 év alattiaknál ez az arány kb. 100-ból 20-30, azaz tízszer annyi, mint a mi korosztályunkban. Ez rengeteg. A mi nemzedékünk lelkileg már korrumpálta magát, és most elég csak a Föld ökológiai állapotára gondolni. Bebizonyította, hogy képtelen nagy egészben gondolkodni, képtelen másokban gondolkodni, képtelen távlatokban és felelősségteljesen gondolkodni, mert hiányzik belőlük a valódi lényükre vonatkozó tapasztalat, túlságosan is egocentrikus a szemléletük. Ezért ezekre a tiszta tudatú fiatalokra, rátok vár, hogy ezt a gyökeres szemléletváltást végrehajtsátok, átvegyétek a pozíciókat, hogy élhetőbbé váljon ez a Föld. Sokáig mítosznak hittem én is a new age szólamát a tudati váltásról, de most látnom kell, hogy ez a váltás létezik, ez a váltás már meg is indult, és erre épp ennek a korosztálynak a megjelenése a bizonyíték. Az én nemzedékemben elképzelhetetlen volt, hogy egy tizen-, huszonéves ember meditáljon – és nemcsak a lehetőségek hiánya miatt! –, és lám itt vannak a fiatalok, itt vagytok ti, akikkel együtt gyakorolhatunk, itt vagytok ti, akik képesek vagytok ezt a tág és érdekmentes tudatot megtapasztalni! Annak a néhány embernek, aki a mi nemzedékünkbe és az utánunk következőbe tartozik, az átmentés (volt) a feladata, a tiétek a kirobbanás és a kiteljesítés. Éljetek a lehetősséggel, hadd ragyogjon a tiszta tudat gyémántja! Innentől ez a ti felelősségetek.
