Új Tudat

Jeff Shore zenmester csütörtökön, azaz holnap este nyilvános előadást tart Budapesten. Emlékeztetőül megismétlem a korábbi ajánlót:

----------------------------------------------------------------------------------

Jeff Shore zenmester nyilvános, ingyenes előadást tart Budapesten március 11-én, csütörtökön este. Mindenkinek ajánlom, nemcsak zeneseknek és nemcsak buddhistáknak. Jeff amerikai lévén pontosan érti a nyugati ember élethelyzetét és dilemmáit, miközben egy japán rinzai-zen kolostorban két évtizednyi autentikus zen-képzésen ment át. Nézzetek el a honlapjára, ahol megtaláljátok korábbi előadásait, vagy írjátok be a youtube-on: "Jeff Shore Zen".

Helyszín: Budapest VI. ker., Hajós utca 32.

Időpont: március 11., csütörtök, 18 óra 

Előszó

Ezek a mesék egy levelezés folyamán alakultak ki, ezért struktúrájuk jellegzetes, amiért is elnézésedet kérem! Úgy terjedtek, hogy ha valaki kérte a következőt, küldtem, ha nem, nem.
A levelező listán való terjesztésről teljes egészében lemondtam. Csak ha kérdez valaki, annak válaszolhatok. Blogot viszont ( Máté blogját :) ) csak az olvas aki akar, így itt van minden rész.

Az első két mese - Az ember, aki béna volt és A vak ember - "kemény mesék". A mesék leírója szelíden azt tanácsolja, hogy egyszerre egyet (egy adagot) olvasni talán célravezetőbb lesz. Mi haszna emészthetetlen ételt megenni?

A levelezés jellegét benne hagytam. Úgy érzem, csak így igaz. 
Az egyes leveleket "csillagsor: *********... " választja el. Így tudhatod, mennyi született egy adagra.
A kemény mesék bevezetőjéül két "magyarázkodó e-mail"-t olvashatsz, amelyek szintén csak azért kerültek ide,  hogy igaz legyen a történet.
A "kemény mesék" után olvashatsz normális meséket is (2010.02.18.-án itt vannak még, legalább is), illetve nyugodtan oda lehet lapozni helyettük.

Attila

MESÉK

Jeff Shore zenmester nyilvános előadást tart Budapesten március 11-én, csütörtökön. Mindenkinek ajánlom, nemcsak zeneseknek és nemcsak buddhistáknak. Jeff amerikai lévén pontosan érti a nyugati ember élethelyzetét és dilemmáit, miközben egy japán rinzai-zen kolostorban két évtizednyi autentikus zen-képzésen ment át. Nézzetek el a honlapjára, ahol megtaláljátok korábbi előadásait, vagy írjátok be a youtube-on: "Jeff Shore Zen".

Helyszín: Budapest VI. ker., Hajós utca 32.

Időpont: március 11. (a pontos kezdési időpont még nem dőlt el) 

Egy szanghatársam, Gáncs Nikolasz honlapja a japán kalligráfiáról és a zen buddhizmusról, nagyszerű zen-szótárral.

Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani két tavaszi filmklubot.

Az egyik Halmy György és Székely Orsolya filmjeiből válogat és a Buddhista Misszió szervezi. Részletes infó itt.

A másikon a hinduizmus advaita védánta irányzatához tartozó nagy tanítókról, mesterekről (Sankara, Srí Ramana Maharsi, Srí Niszargadatta Mahárádzs, Srí H.V.L. Púndzsa (Pápádzsí), Ramés Sz. Balszekár) szóló filmeket vetítenek, és az Imladris Kulturális Központ ad neki otthont. További infó itt.

Weiner Sennyey Tibor esszéje a világ legnagyobb, Jáva szigetén található buddhista emlékművéről. 

Borobudur

Taikyónak

1.

A szent hegyre a körmenet vezet fel minket. Mindegy, merre járunk, Európában vagy Ázsiában, mindegy, milyen vallásúak vagyunk. Felmenni a hegyre, körmenetben, mindig és mindenhol spirituális tapasztalattá érik. Elvesztetted a tengelyt, úgy érzed, elnyel a kárhozat, elsüppedtél a mocsárban? Kelj fel és járj, ahogy ő mondta, vagy ülj egy kör közepén negyven napig, ami majdnem ugyanaz. A térben nincs valódi előre és hátra jutás. A térben csak lehetőség van arra, hogy közelebb vagy távolabb kerüljünk önmagunk lényegéhez. Ha Európában indulunk a szent hegyen felfelé, a körmenetben, akkor mindig zavarni fog s mindig hatalmas harcot kell az egyénnek folytatnia azért, hogy lefejtse magáról a történet értelmetlenségét, vagy pontosabban fogalmazva, a történetiséget. Ha Ázsiában indulunk a szent hegyen felfelé, a körmenetben, akkor elébb vagy utóbb meg fog csapni az űr hidege, a személytelenségnek és az univerzalitásnak egy olyan rideg hulláma, amelyhez hasonlót csak a legkomolyabb filozófusaink tanításának mélyén éreztünk, mint amilyen Hérakleitosz és Nietzsche. Sokan ezt a nihillel azonosították, de a nihil a tapasztalat elvetése, míg ez éppen a valódi tapasztalattal járó megismerés teljessége. Ezért, akik Buddha tanítását Európában nihillel vagy istentelenséggel azonosítják, csak saját tájékozatlanságukról tesznek tanúbizonyságot. Éppenséggel az ellenkezőjéről van szó. Oly korban élünk most, midőn kinyílnak az új kapuk, a megértés és a tapasztalatszerzés szélesebb körei, s ugyanakkor elértéktelenedik a tudás, az emberi szó, a hiteles dolgok sora. Éppen ezért kell a saját utat megtalálni, éppen ezért nincs semmi kétség afelől, hogy mint minden kritikus korban, most is, az egyetlen helyes út, az egyetlen saját út: az univerzális út, az az út, ami közös Európában és Ázsiában is, a szent hegyre felvezető körmenet. A körmenet az engesztelés útja, a közösség újrakovácsolásának útja, de az egyén útja is. A lélek szabadulni vágyik. De mitől kell megszabadulni? Miért kell felmennünk újra és újra a szent hegyre? Búcsújárók fáklyás körmenete indul egy székely kisfaluban éppoly áhítattal, mint ahogy szerzetesek virágokkal indulnak szútrákat mormolva a messzi Jáva szigetén, Borobudurban, felfelé. Mindig fel, fel a szent hegyre, ahová a körmenet visz minket, áhítattal és imával haladunk, nem fárasztó lépésekkel, nem erőlködve.

Van egy épület, a szeg, amellyel rögzítették Jáva szigetét a Földhöz, egy épület, amelyhez hasonló egyetlenegy épült, méghozzá Európában, mi több, Itáliában. A közös e két épületben az áhítat, az ihlet, a magasrendűség, az őszinteség s az, hogy szinte tükörképei egymásnak. Mintha tudnának egymásról. A különbség a két épület között, hogy az egyik a keresztény, a másik a buddhista szellemet fejezi ki, s hogy az egyik a nyelvből épült, a másik vulkáni kövekből. Mint látni fogjuk, e különbségeknek nincs különösebb jelentősége. Hogy egy épület és egy költemény ennyire szorosan kapcsolódjon, úgy, hogy nemcsak évszázadok választják el őket, hanem ráadásul a golyóbis két különböző oldalán találhatók – nos, ez egyedülálló. A költemény, amely a nyugati világot oly élesen bemutatja, s amely a leggyönyörűbb beavatás, Dante Színjátéka. Európa. Kereszténység. Az épület, amely Kelet szellemiségének gyökerét csodálatosan megragadja, s amely magasrendű meditáció, Borobudur. Jáva. Buddhizmus.

Mindkét alkotásról éppen eleget írtak ahhoz, hogy én most kizárólag a szerintem leglényegesebb dolgokra koncentrálhassak. Akinek többre van szüksége, rengeteg adatot és értelmezést talál, bár helyesebb talán olvasni és bejárni őket, megélni tehát a beavatást, mint hallani róla.

Borobudur és a Színjáték hármas osztatú világképpel fogadja a vándort. A lét hármassága egyben a világ hármassága is. Borobudur egy tavon ringott egykoron, így tükörképe a víz felszínén a mélybe vezetett, míg teraszain domborművek hosszú fala vezette a meditációt, fel egészen a hetvenkét Buddháig, ahonnan a Moksát jelképező végső sztúpához lehetett érni. Dante Színjátékát olvasva szintén három szinten kell áthaladnunk, a poklon, mely Borobudurban a földbe süppesztett Kamadhatu, a megtisztító Purgatóriumon, amely a körmenet szintje (a Rupadhatu), s végül a Paradicsomon, amely a Buddhák szintje (az Arupadhatu). Vajon valóban lenne valamiféle kapcsolat Dante és Borobudur építői között? Aligha, ám annál több a Színjáték és Borobudur között. Az igazság, a végső igazság minden esetben univerzális, ezért a végső igazság formáinak hasonlósága nem meglepő. Ezen igazságok felismerésének hiánya azonban már annál inkább. Éppen ezért most próbáljuk megközelíteni Borobudurt.

2.

Minden megközelítés, amely nem a költemény olvasásából vagy az épületbe való belépésből fakadó indítékkal bír: esetleges és sokszor reménytelen. A tanulmányok, az útleírások mérhetetlen adattömeget halmoznak fel, ahelyett, hogy valóban bevezetnének, valóban érzékeltetnének akár csak egyetlen tercinát vagy sort, akár csak egyetlen faragott követ vagy lépcsőt felfelé. Éppen ezért lassan és kimérten kell a körmenetet végigjárni. Ha európai ember közelíti meg Borobudurt, biztosak lehetünk felőle, hogy a történet káprázata csalja ide és téveszti meg. Látja a hatalmas emlékhelyet, látja, ahogy eltűntek azok, akik egykor építették, ahogy az iszlám alatt e hely az elhagyatottság temploma lett, míg a gyarmatosítók, 1814-ben, Raffles és Cornelius a XIX. században ki nem ásta; látja, hogy ekkor megtalálták mindannak a nyomát, amit valamikor 760 és 830 között épített fel Samaratungga király, a Mataramok házából, a mahajána buddhizmus követője. Az építésre, a történetre koncentrál tehát, talán még az elhelyezkedésre és az etimológiára is, bár utóbbi kettő ismét csak sejtetni enged dolgokat. Az elhelyezkedést tekintve kapcsolatba hozza a közeli Mendut és Pavon hindu templomokkal, mint Casparis és Soekuono, akik szerint a buddhista királyság hatalmának szimbóluma volt ez az épületegyüttes. Olyan ez, mint azt állítani, hogy Dante hatalmának szimbóluma a Színjáték. Nem várról beszélünk, nem erődről, nem bármi másról – egy hegyről, amelyre imádkozni érkeztek az emberek. Vallásos központról, amely bármilyen meglepő, aligha függ össze a hatalom kifejezésével, különben a későbbi királyságok nem feledték volna el, nem hagyták volna, hogy a dzsungel felfalja, hanem saját központjaikat is ide helyezték volna. Csakhogy ők már nem voltak buddhisták. Számukra ez az épület szinte semmit sem mondott. Domborműveivel és sztúpáival egy elhagyott világ elfelejtett vallásának kiüresedett, de legalábbis alvó temploma volt. Mint az Akropolisz. Ott van, tudjuk, elődök éltek, de minek az elődei, és kik is? Erre már csak később érkezik válasz, Nietzschétől. A görögség újrafelfedezése egy időben történik a buddhizmus Nyugat számára való felfedezésével. Nem sokkal azelőtt, hogy Kőrösi Csoma Sándor Tibetbe utazik, Európában a szanszkrit nyelvet kezdik tanulmányozni, a gyarmatokról a szenvedés és a kiömlött vér áradata mentén megérkeznek az első gyűjtések, melyek letűnt vagy éppen rejtőzködő civilizációk és kultúrák magas művészetének és irodalmának a hírét hozzák. Humboldt megírja a kawi nyelvről szóló hatalmas munkáját, Raffles Jáva történetét. Egy pillanatra úgy tűnik, Borobudur központi helyet foglal el az emberiség kultúrtörténetében. Éppen ezért jogos a remény, hogy az épületet és a kultúrát, amely megteremtette, újra felfedezi magának a világ. De nem ez történik.

Borobudurt ismét elfelejtik. Pedig ahogy Coomaraswamy is megjegyzi: „architektúrájában első ránézésre nem hasonlít egyetlen korabeli épületre sem". Részleteiben már annál inkább. Mintha India és Dél-Amerika építészete és a piramisok találkoznának egyetlen filozófiában, amelynek magja a buddhizmus.

3.

Amikor Hamvas Béla arról beszél, hogy a Kr. e. VI. század fordulópont volt az emberiség történetében a történeti kor, a kali juga, a vaskor felé, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy nem elszomorítani akar, nem reménytelenséget akar ébreszteni bennünk, hanem éppen ellenkezőleg, felhívni figyelmünket mindazon tanításokra, amelyek ebben az időben születtek. Ahelyett, hogy fejlődésregénynek olvasnánk az emberiség szomorú és vértől szennyes elmúlt két évezredét, s hihetetlen egóval megvert önmagunkat e hullahegy tetejére emelnénk, revidiálnunk kell nézeteinket. A hullahegyről le kell mászni. El kell hagyni, a szent hegy felé kell venni az irányt, különben mi is, az utánunk jövők is csak gyarapítani fogjuk ezt a hullakupacot, mindaddig, amíg már nem lesz élőlény, akit ennek a téveszmének az oltárán feláldozhatnánk. Az élet szent, hiszen ez az épülete a léleknek, amely isteni eredetű. Ebben alighanem egyetértett volna Dante és Buddha. Buddha, ha nem tekintjük másnak, mint a hatodik század nagy filozófusának, akkor is megrázó őszinteséggel nézett szembe azzal, hogy mit jelent embernek lenni. Mit jelent élni, épületet nyújtani a léleknek, amely közös az istennel.

Tanítása felől közelítve Borobudur sokkal inkább feltárul, mint ha a történet felől próbáljuk megismerni. Buddha szerint a lét szenvedés, vagyis zavarodottság. A születés is szenvedés. A vénség is szenvedés. A halál szenvedés. A bánkódás, a zokogás, a vergődés, a levertség: szenvedés. S az is szenvedés, hogy amire vágyunk, azt meg nem találjuk. Persze, ha az ember teljesen eléri, amire vágyik, az sokszor még nagyobb szenvedés. Talán van is ilyen átok: teljesüljön minden, amire vágysz. Akkor mi marad? Megint csak szenvedés. A szenvedés eredete a szomj. Ez az a szomjúság, amely szüntelenül újraéled, amit a gyönyör szenvedélye kísér, amely itt is, ott is fel-feltör; nevezetesen a kéjnek a szomja, a létnek a szomja, a nemlétnek a szomja. A szenvedés megszüntetése csak a szomj megszüntetése révén lehetséges. Ez pedig a szomjnak a maradéktalan kioltását jelenti; annak elhagyását, elhárítását, tőle való szabadulást, vonzköréből kiszakadást. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út a nemes nyolcas ösvény: a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes életmód, a helyes igyekezet, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyülés. Ez volt Buddha tanítása. Ez a Dharma magja. Ha az ember teljes szívével átérzi, és teljes szellemével megérti ezen kijelentések súlyát, igazát, éppen úgy, mint Krisztus tanításában, megrendül. Az űr hidege arcunkba harap. Ahogy Rilke mondja: „iszonyú minden angyal", mert minden, ami fenséges, az igazság erejétől áthatott, minden, aminek mélysége és magassága az örök egyben összeér: megrázó. Amikor Buddha a fa alatt ülve megvilágosodott, a Földet hívta tanújául. Kezével a Földre mutatott, s ebbe beleremegett a Föld. Ez a megrázó őszinteség. Ebből fakadt az, amit mi jobb szó híján buddhizmusnak hívunk. Buddha után három részre szakad, a Kisszekérre, a Nagyszekérre és a Gyémánt- vagy Ragyogóútra. A Nagyszekér a Mahajána-buddhizmus, mely szerint nemcsak a szerzetesek, nemcsak a tantrikus-gyakorlók, hanem gyakorlatilag bárki és bármikor elérheti a megvilágosodást, ha a négy nemes igazságot megérti, s ha a nyolcas ösvényt gyakorolja. Ha helyesen él tehát. Ha a megvilágosodást, mint a zen-szekták bizonyos ága, folyamatként fogjuk fel, akkor egészen hasonló „életrend-elképzeléssel" találkozunk, olyannal, amilyent tulajdonképpen a keresztényi élet kéne jelentsen. Az a keresztényi élet, amelynek Dante emléket és példát kívánt állítani művében. Az Ázsiában szerteáramló buddhizmus már az első század környékén eléri Jávát. Indiából két egymást követő gyarmatosítást is számon tartanak a legendák, melyből világosan következik a hindu-buddhista királyságok VIII. századi virágzása. Borobudur ennek az eszmének emléke és példatára. A megépített szent hegy, mely a felismeréshez és a helyes életrendhez kellene vezesse a benne bolyongót.

4.

Belépni Borobudurba annyi, mint belépni a Dharma tanulásába a meditáció segítségével. Éppen olyan, mint a Piéta elmélyült szemlélése, amely a keresztény tanítás egyik legfontosabb relációjáról tanúskodik: anya és fia, a lét és a létből fakadó élet megértéséről. A középkorban egyébként nem Dante volt az egyetlen, aki megérezte Borobudur létét. Felületesen gondolkodnánk, ha azt mondanánk, a Színjátékban leírt, a Föld túlsó oldalán levő hegy alatt a költő Borobudurt értette. Nem erről van szó. A lényeget érezte meg Dante! Azt a lényeget, amelyet Borobudur is kifejez. De mint mondottam, nem ő volt az egyetlen. Meglepő, hogy a Biblia alapján a térképészet történetében kiemelkedő helyet elfoglaló Sevillai Izidor is hasonló képet alkot híres TO-világtérképén, melyet teljes egészében a Biblia és saját látomásai alapján alkot meg egy kolostorban, amelyből ki sem mozdul. A világ (túlsó) tetején Borobudurhoz hasonlatos hegyet találunk. A spanyol kutató, Suárez könyvében felhívja a figyelmünket arra a párhuzamra, amely Izidor és Dante világképe között vonható, s hogy a világ tetején lévő hegy leírása mennyire megegyezik a Földgolyó túlsó felén, a Jáván álló Borobudurral. Hogy Borobudur építőinek volt kapcsolata a világ más kontinenseivel, azt az egyik domborműből tudjuk, amelyen hatalmas vitorlás hajót ábrázolnak. Néhány éve megépítették a hajót újra, és egészen Madagaszkárig utaztak vele, utólag is bizonyítva a nagyszerű nyelvész Humboldt kawi és maláj nyelvről alkotott elméleteit, melyekből az következett, hogy Afrika, helyesebben Egyiptom, és India, továbbá Jáva között jóval a gyarmatosítók előtt volt átjárás. Persze egészen más, mint amilyen most van a világ legkülönbözőbb pontjai között.

5.

Máshogy látta Borobudurt egy másik, nálam korábbi magyar utazó, mégis érdemes idéznünk. „Gyakran sajnálkozással éreztem, hogy vajmi sok oly fogalom, eszme és ismeret létezik, melyek külföldön, mint a kopott pénz, már közkézen forognak, holott minálunk alig vagy éppen nem ismertetnek" – mondta beszédében Zichy Ágost 1881. november 3-án, Budapesten, és a magam részéről teljesen egyetértek vele.

Zichy ezt a beszédét arról a helyről tartotta, arról a monumentális emlékműről, ahová egy vasárnap este érkeztem Yogyakartából. A buszon a faragott fogú kalauz előbb megpróbált átverni, hogy szálljak át egy másik buszra, s kétszer anynyit fizessek, aztán amikor látta, hogy nem vicces, akkor hirtelen váltott, és sokkal nagyobb tisztelettel kezdett beszélni. Borobudurtól négy kilométerre tettek le egy kereszteződésnél, ahol egy robogós mögé fölpattanva a ragyogó naplementében száguldottunk fel a hegyre, az olcsó kis szállásra, ahol hajnalig Zichy beszédét olvastam a teliholdas ég alatt. Még jóval a japán és amerikai turisták színes-napernyős rohama előtt, akiket viszont a kereskedők rohamoznak, tehát a nemzetközi szuvenír-konferenciát megelőzendő, még nyitáskor feljutottam Borobudurba, a világ legnagyobb buddhista szentélyébe, az óriási mandalába. Mondják, hogy az alsó, sokáig a föld alatt levő szint neve Kamadhatu, s ez a szint annak szimbóluma, ahol az emberiség többsége él. Ez az a gyermeki vagy inkább naiv lét, melyben csak az örömökkel teli perceket hajszolja a lélek, amikor csak játszadozni hajlandó, hedonizmusát már csupán egoizmusa múlja felül, s ezért gyakorlatilag bármire képes. A vágyak szintje. A templom faragásai itt talán még feketébbek, az arcok majomszerűek, szinte rossz rájuk nézni. Ez csak a pokol teteje, a mélység lent a föld alatt a sár mélyén van, ahogy azt Danténál olvashatjuk oly érzékletesen.

Boroboduron menni a szent hegyen felfelé: maga a körmenet. Nem lehet belemenni, zárt, mert Borobudur hypaethros-templom, azaz belseje nincsen. Ott állunk pirkadatkor a Mahajána buddhizmus fekete kőbe faragott képtárával, bibliájával szemben, s elkezdjük spirális sétánkat felfelé. Azt mondják a helyiek, hogy ez itt Jáva közepe: ez a szeg, mellyel Jávát a Földhöz szegecselték, s körötte őrzői, a hegyek és a vulkán, a Merbabu, a Sumbing, a Sindoro, a Menoreh és a Merapi.

Úgy emelkedik a környező település fölé, mint odahaza Pannonhalma felett az apátság. Ez a hely szent, mint ahogy minden élet szent, középpont a térben, ahogy minden emberben ott a középpont.

Csak amíg nem jártam itt, addig hittem el, hogy Samaratungga király hatalma megerősítése végett vagy valami túlvilági elhatározásból építtette ezt a tömörségében a keresztény gótika legjelesebb épületeihez hasonlatos monstrumot. Ám amikor a második szintre kapaszkodtam fel, kissé elbizonytalanodtam, s nyugodtan kijelenthetem, hogy bizonyosan sok történelmi, politikai oka lehetett az épület létrehozásának, de más volt az alapvető indíték, mint ahogy Dante művében is helyet kap politika és történelem, mégsem ez a középpont, amelyből a Színjáték szertesugárzik.

A második szint a Rupadhatu. A köztes tér. Itt több emeleten keresztül égre tárt folyosókon halad át a zarándok, s kétoldalt a Sziddhárta herceg s más Bódhiszatvák történeteit követheti nyomon. A bódhiszatva nagyon tömören összefoglalva az a lélek, aki elérte a megvilágosodást, de itt marad segíteni a többieknek. Részben az önfeláldozást jelképezi, a közösségért, a nem önmagáért, a másért való lét nemességét. Ez a rész – végig a felső teraszokig – a felnőtt, már érett és kitartó embert ragadja meg, aki képes megvalósítani elképzeléseit, aki bölcsességet tanul és tanít, s aki humanizmusát már nem csak elképzeli, hanem meg is éli. De ez még mindig a formák szintje csupán.
A négy égtáj felé s a zeniten minden fordulónál több Buddha ül. A Buddhák különböző mudrákban tartják kezüket, s ezzel eltérő jelentést is hordoznak. Észak felé ül az Amoghasida Buddha, a „nagy erejű", aki kezét az abhaya-mudrában tartja, felfelé tehát; gesztusának jelentése: „Ne félj!" Éppen, mint Krisztus. Dél felé a Rattnasambha Buddha, a „drágakövektől született", aki kezét a varada-mudrában tartva, vagyis lefelé, a gyógyítást és az adakozást jelképezi. A keresztényi életnek leginkább megfelelő magatartást. Kelet felé Aksibya Buddha, aki kézfejével a földre mutat, a bhumisparsa-mudrával, a Földet hívja tanújául, szimbolizálva a tudás és a gyakorlat egységét, mely a buddhista filozófia fontos alapja. A földet megrázó őszinteség. Nyugat felé az Amitba Buddha mosolyog lótuszülésben, a „mérhetetlenül tündöklő", ki kezét a dhyana-mudrában, a meditációs kéztartásban tartja. Ez a helyes elmélyülés, a kör, melyből negyven napig nem mozdul ki Krisztus. Míg végül a zeniten Wairocana Buddha kerül újra és újra szembe a domborművek szemlélőjével, a „sugárzó", aki kezét a darmachakra-mudrában tartja, ezzel azt jelképezve, hogy a tanítás átadadott.

Íme, egy szentély, melynek minden eleme egy világszemlélet részleteit magyarázza. Íme, egy szentély, tökéletes helyen, gyönyörűen kivitelezve – századokon át aludt. Az alvó Buddhák temploma volt az erdő mélyén, s most a világ egyik csodája megint. De vajon csodáljuk pusztán, vagy meg is értjük üzenetét?

Ahogy vizsgálgatjuk a domborműveket, több érdekesség is feltűnik. Csak néhányat említenék, amilyenek a növényi ábrázolásokon az újra és újra visszatérő életfa mellett a gombák, nem beszélve a gombás és életfás domborművek sarkában a repülő-emberekről.

Zichy Ágost így írja le ezeket a szinteket: „Szemeink elé varázsolják e tant a Borobudur egyes emeletei. Egyenes összeköttetés létezik a látható világ és a Buddha-alakok közt, melyek az öt első négyszögletes emeleten vannak elhelyezve. A számtalan domborműben a Buddhák közvetlenül érintkeznek az emberekkel, úgyszintén a fülkékben is, s ez jelképezi a Nirvana első állapotát, melyet már itt a földön el lehet érni. Ha azonban a négyszögletes emeletről a gömbölyűekre lépünk, csakhamar meggyőződhetünk arról, hogy itt minden összeköttetés a látható világgal megszűnt."

A legfelső szinten a rácsosan tört sztúpákban avagy dagobokban, körkörösen ülő Buddhák között ott magasodik Borobudur középpontja és teteje, a moksát szimbolizáló zárt sztúpa. A legfelső szint az Arupadhatu. A formátlan világ.
Zichy felosztása: „Az első a vágyak és élvezetek világa, ezt lakják a föld lakói, kik természetes módon szaporodnak. A második a fény és a tarka színek világa, mely látható, de nem teremtett lakosokkal bír, és kik nem természetes úton szaporodnak. A harmadik pedig a színtelen és alak nélküli világ, mely láthatatlan lények tartózkodási helyét képezi." Az első a test, a második a szellem, a harmadik a lélek megfelelője is lehet, s így tovább, e hármas egység analógiák végtelen sorát bonthatja ki a benne bolyongó tudatban. A legmegrázóbb gondolat talán éppen az, hogy mindhárom szint emberi, nagyon is emberi. Ahogy Buddha tanította: „Hármas íme, testvéreim a lét: érzéki lét [káma-bhava], dologi lét [rúpa-bhava], nemdologi lét [arúpa-bhava]." Zichy Ágost, a századokkal ezelőtti nagy magyar utazó tehát tévedett. Mindhárom szint nagyon is az emberi létezésre vonatkozik. És éppen ez a felismerés a megszabaduláshoz vezető út. Amikor felismerjük, hogy Dante és Borobudur tulajdonképpen egy, elkezd világosodni a horizont, felragyog a Nap.

A legfelső szinten az életcseppekben ülő hetvenkét megvilágosodott között sétálva elérjük a középső, zárt sztúpát. Ez a Moksa.

Zichy éppen egy földrengés után járt itt, akárcsak én, ám míg Zichy előtt ama régi rengés kinyitotta e zárt világot, előttem csak az ő szavai tehették meg, hiszen a mostani katasztrófa délen pusztított, hálistennek megkímélve Borobudurt. Ha be akarunk pillantani a zárt középpontba, akkor vissza kell térnünk Zichy Magyar Tudományos Akadémia előtt tartott 1881-es beszédéhez: „… a Nirvana e magasztos foka nem mindenkinek jut osztályrészül. Mindazon szentek közül, kiknek arcképeit az egyes emeleteken szemléltük, egyetlenegy érte el a magasztos célt. Ennek szobra foglalja el a nagy központi kupolát, mely minden oldalról zárva van, jelképe az ürességnek, a semmiségnek. A szobor pedig bevégezetlen maradt. A hajak, fülek, kezek és lábak csak jelezve vannak, a lotus-párna pedig, mely Buddha szobrának mindenkor alapul szolgál, itt teljesen hiányzik." Ez a tavon ringó lótusz közepe. Ez a formát nem öltő. Ez az örök szemlélődés tökéletes pozíciója. Nincs hely, ahol ennél jobb lenne ülni. Ez a hely, ahonnan Vergilius már nem kísérheti tovább Dantét. Ez a hely, ahol a költészet és építészet összeér, s ahol Dante Paradicsoma kezdődik, Buddha Paranirvánája.

Sokáig tűnődhetünk még ezen az emlékművön, ezen a kozmoszképen, szent és elcsendesítő helyen, Borobuduron, melynek sztúpái akár az élet tengerébe hullott életek cseppjei, mert Borobudur a helyes irányba felépített meditáció térben megvalósított mása. De egyszer csak el kell indulnunk visszafelé a léttel áthatott életbe. Elindulni, igen, lehetőleg még időben, mert előbb-utóbb kezdenek áramlani a színes napernyők sűrű erdeje alatt a turisták és az őket körüldongó kereskedők. Mintha napernyő-virágok ezrei nyomulnának a napsütötte dzsungel közepén egy rég elhalványult papirusz vízjelein fölfelé, kiket döngicsélő méhecskék akarnak, mini-borobudurral, kis-sztúpával, esetleg apró elefánttal beporozni.

Lent aztán banyan fára lelünk, gyönyörű, hatalmas ősfára, amely görcseinek sokféleségével, formájának sokszínűségével a természet felett való elmélyülésre késztet, éppen úgy, mint imént még az épület a lét felől való gondolkozásra. Mert mi Borobudur? 55 ezer köbméter kő, 118 méterre magasodva, csatorna és vízköpő rendszerrel át- meg átszőve, 2672 domborműtáblát és 504 Buddha-szobrot tárva a benne bolyongó felé? Ez lenne Borobudur? Kő? Anyag? Inkább hasonlít ehhez a természet által rajzolt banyan fához, amelyik a legenda szerint annak a fának a mása, amely alatt Buddha megvilágosodott.

Kifelé a faluból még megállhatunk a hindu szentélynél, mely jóval kisebb, ám nagyjából egyidős Borobudurral. Ha belépünk, virágokat, füstölőket és egy gyertyát találunk a három szobor lábainál. Füstölőt gyújthatunk, s leülhetünk a küszöbre.

Amikor én teljesen kimerülve eljutottam idáig, magamban a Miatyánkot mondtam, és úgy éreztem, végre a középpontban vagyok. Csakhogy nem elég megtalálnunk a középpontot, meg is kell tudnunk tartani.

A szentélyből kilépve a hatalmas banyan fával szemben vidáman táncol egy fiatal fácska rózsaszín virágzáporban a ragyogó Nap forró lángjai alatt.

IRODALOM

Thomas Stamford Raffles: History of Java. London, 1817.
Wilhelm von Humboldt: Über die Kawi–Sprache auf der Insel Java, nebst einer Einleitung über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einfluss auf die geistige Entwickelung des Menschengeschlechts. Vol 1–4. Berlin, F. Dümmler, 1836–1839.
Wilhelm von Humboldt: Válogatott írásai. Európa, 1985.
Petrus Josephus Zoetmulder: Kalangwan. A survey of old javanese literature. The Hauge, 1974.
J. G. de Casparis: Indonesian Paleography. Briu, 1975.
Gani Wiyono: Ratu Adil: A Javanese face of Jesus? In: JAM 1/1. 1999, 65–79.
Dr. Purwadi, M. Hum: History of Java. Tanah Air, Jogjakarta, 2007.
Ananda K. Coomaraswamy: History of Indian and Indonesian Art.
Thomas Suárez: Early Mapping of Southeast Asia. Szingapúr, 1999.
Adrian Snodgrass: The Symbolism of the Stupa. Seap, 1975.
R. Soekuono: The Javanese Candi: Function and Meaning. Brill, 1995.
Bettina Knapp: Malraux. Art Critic In Quest of the Sacred. Literature and Spirituality. Editor: David Beran, 23–33.
André Malraux: Le Métamorphose des dieux. Gallimard, Paris, 1957.
Téchy Olivér: Buddha. Gondolat, Budapest, 1986.

(Megjelent a Látó című szépirodalmi folyóirat 2009. májusi számában)

Weiner Sennyey Tibor költő, az Irodalmi Jelen szerkesztője, az Egy Csepp Szangha tagja. A következőkben három "vasárnapi levelét" olvashatjátok.

A ravasz-jóga, az agy-zen, és a füstölgő szkepszis

Az hogy a Keleti-tanok beáramoltak a Nyugati-világba nem ma kezdődött el, s a mindezekkel szemben megfogalmazott szkepszis sem új keletű. A jóga és a zen gyakorlásának és eredményeinek nyugati, vagy európai lélekre való alkalmazhatóságát erősen kétségbe vonja még egy olyan tekintély is, mint C. G. Jung. Ugyanakkor nem tud elmenni szó nélkül a két jelenség mellett, s bár a jógával szemben igen szigorú, míg a zent a lehető legtöbbre értékeli.

Tudományos szkepszise azonban soha nem magával a jógával, vagy a zennel szemben lángol fel, hanem sokkal inkább azoknak itteni alkalmazhatóságát véli kockázatosnak, de legalább is kérdésesnek. A világ legfontosabb tulajdonsága azonban a változás. A különbség Nyugat és Kelet között is változik. Ma már egyre inkább beszélhetünk egyfajta Észak és Dél relációról, de még ez is csak ködös viszonyítás ahhoz képest, hogy sugármeghajtású repülőkkel járunk, és a világháló összeköt mindent.

 
A dolgok megváltoztak, Doktor Jung, s elmosódnak a határok Kelet és Nyugat között éppen úgy, mint pszichoterápia és zen között.

 
Mégis bizonyos kijelentései Jungnak annyira pontosak és megfontolandók, hogy mielőtt a jóga olyan mélységeibe merülnénk, ahol mester révén gyakorolnánk azt, s a Kelet világosságát tanulmányoznánk Kacsvinszky Józseftől, vagy valódi zen ülésekre, úgynevezett sessienekre járnánk, s ott gyakorolnánk a kiüresedést, elengedést, a nem-ragaszkodást, vagy elmélyednénk a Jung által is említett Suzuki Nagy felszabadulás című könyvében, vagy Sodó Harada Rósi útmutatásaiban…, tehát mielőtt a valódi gyakorlás útjára lépnénk nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy félig-meddig még mi is „Nyugatiak” vagyunk, bármit is jelentsen ez a XXI. század hajnalán, s Jungnak kijelentései ránk is vonatkoznak.

 
„Az utat vesztettség nálunk a lelki anarchia határát súrolja.” – mondja A jóga és a Nyugat című tanulmányában, s ahelyett, hogy „utánoznánk” a jógát abban reménykedik inkább, hogy „A Nyugat az évszázadok során létre fogja majd hozni a saját jógáját, mégpedig a kereszténység által megteremtett alapokon.”

 
Ez bizonyos szemszögből pozitív felértékelése a keresztény alapoknak, s komolyan megfontolandó jövőkép. De vajon éppen a jóga által felkínált lehetőség nem az-e, hogy különböző gyakorlatok és elmélyülések révén segít felszabadítani és nem túl szépen kifejezve szinten vagy kondícióban tartani az egyén testét és lelkét? Valamiféle egyensúlyra való törekvést segít elő az egyén maga és „ön-maga”, lénye és léte között. Mindazon évszázadokig, amíg a Nyugat kifejleszti „saját jógáját” nem zárkózhatunk el a keleti tradíciók adoptálásától. Ugyanakkor helyes a szkepszis, mondjuk a csakrákkal szemben, amit nem oly rég egy magyar festőnő egyik képén láttam a lehető legjobban megjeleníteni. Rutkai Bori képének címe Hófehérke és a hét csakra, ahol az ismert Hófehérke testében a hét kicsi törpe a közhelyszerűen megszokott színábrázolással a hét különböző csakra-központokban helyezkedik el. Humor nélkül minden szokássá és beidegződéssé válik. A szokás előszobája a dogmatikus befagyott elmének, amely nem képes a széles horizontra rácsodálkozni, s önnön nyomorúságából kiutat keresni. A humor mindig leleplezi a bigottságot, és a hülyeséget. Ezért helyes, ha a mi – úgynevezett „Nyugati-jógánk” alapjainál már elvetjük a humor csíráit. De ezek csak az első gondolatok, melyek még jócskán továbbgondolásra tartanak igényt.

Egészen más a helyzet a zennel. Ahogy Jung mondja „a zen maga is talán a legjelentősebb ága annak a fának, amelynek gyökereit a páli kánon gyűjteményei képezik” – s amelynek célja a szatori „a megvilágosodás egy olyan fajtáját és útját jelöli, amire európainak csaknem lehetetlen ráéreznie.” Ahelyett, hogy azzal a hiú ábránddal kecsegtetnénk önmagunk és olvasónk, hogy mi le tudjuk írni mi az a zen, hiszen az éppen olyan lehetetlen mint megmagyarázni a lélek fogalmát, a bálnák énekét, az élet kialakulását a szervetlenből a szervesen át és vissza, vagy egy fa teljes alakjának – az utolsó gyökerétől a legvégső lombkoronájáig – a leírása, tehát mindezek helyett, el kell tűnődni Jung alábbi kérdésén: „miért kerül egyáltalán sor a megvilágosodásra, és az miből áll, vagyis mitől vagy miről világosodik meg az ember”?

 
Elég, ha eltűnődünk ezen, itt nem feladatunk megmagyarázni mindent szerencsére.

Mindezek után Jung példákat hoz európai megvilágosodásokra, lehetőségekre és utakra, úgyis mint Jacob Bhöme, Eckhart Mester, vagy Swedenborg, s megállapítja, hogy „sok szatori-élmény nem csak súrolja a groteszket, de annak közepébe toppan és szinte teljes sületlenségnek hangzik”. Mindezek ellenére vagy éppen ezért a szatori felszabadító ereje nem kétséges előtte sem, s „olyan átalakulási élményről” kezd beszélni „mely gyakran a leghevesebb szülési görcsök közepette megy végbe”. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember „mást lát”, hanem arról, hogy „másképpen lát”.

 
Az európai útról van egy igen fontos kijelentése, mégpedig, hogy „A mi próbálkozásaink – kevés kivétellel – mind elakadtak vagy a mágikusban (misztériumkultuszok, ahová a kereszténység is sorolható), vagy az intellektusban (a Püthagorasztól Schopenhauerig terjedő filozófiák).” Ez az egyik legmegfontolandóbb kijelentése számomra. Megakadni a mágikusban és az intellektusban? Igen. A nagy bukfenc.

 
Semmivel sem elégedhetünk meg, mert „minden illúziók legelőkelőbbike azonban az, hogy valami elég.” – éppen ezért a zennel kapcsolatban is áll az a kijelentés, hogy „Teljességélménnyel csak maga az egész szolgálhat, semmi olyasmi, ami annál olcsóbb, vagy csekélyebb.” Amikor ideértem eszembe jutott a szufi költő, aki azt mondta, hogy amit barátaimnak adnál – add ellenségeimnek, amit nekem adnál – add barátaimnak, én megelégszek veled magaddal. Ez a veled-magad, ami mégis elég, mert minden benne foglaltatik lenne talán a zen célja. Talán nem, s itt is valami egészen más megközelítésre van szükség, nem elég ülni és gyakorolni, teljes élettel kell odafordulni felé. Hiszen, ahogy Jung zárja sorait „a zen intelligenciát és akaraterőt kíván, mint minden nagyobb dolog, ha valódivá akar válni.” – De mit jelent ez a valódiság?

 
Kutyaharapást szőrével. Mit tudom én!

 
De kiderítem.

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek II/36.)

A nem-ártás elve

Ahimsa, azt jelenti nem-ártás. Ahimsa, vagyis nem okozunk szenvedést, nem bántunk senkit, nem törünk mások életére. Ahimsa, a nem-ártás elve azt is jelenti, hogy nem gondolok rosszat másokról, nem akarok rosszat másoknak, nem akarom mások életét tönkretenni, vagy tönkremenni látni. Mindenki, aki ma este ebben az országban lefekszik, mindenki, aki másnap felkel majd, s megkezdi a hetet, mindenki, aki fel akar most majd állni, gyászolni, és élni, minden szerb, román, magyar, mindenki, aki ember, annak az ahimsa gyakorlásába kellene kezdeni.

Ahimsa, a nem-ártás elve volt Ghandi politikájának egyik kiemelkedő eleme. A nem ártás elvét követve kéne élnünk. Hogy így lesz, vagy nem így lesz? Meglátjuk.

 
Az én generációmba tartoznak azok a fiúk, akiknek tegnap a vére folyt, s azok is, akik a vérüket ontották. Egy Európában, egy bolygón, egy hazában élünk. Felelősek vagyunk mi mind. De mit fogunk mindebből kihozni? Azt, hogy még több vér folyjék? Azt, hogy még több gyűlölet? Azt, ami már annyiszor megtörtént?

 
El fogják mondani, hogy az oktatás, a közbiztonság, a drogok és az alkohol, a megoldatlan ügyeink felelősek mindezért. És ez mind igaz is. De alkalom a szélsőségek még erősebb fellobbanására. Kérdést fognak ebből is csinálni, mert a kérdés eltávolít, tárgyiasít kissé, s tárgyiasítani kell a valóságot, mert nem lehet elviselni a tudatot, hogy én is ebben a valóságban élek. Pedig mi mind ebben a valóságban élünk. A valóságban, amely személyek és relációk, történetek és sorsok, emberek hosszú sora.

 
Ezek között az emberek között időről-időre áldozatokká és gyilkosokká válnak egyesek, és mindenki érzi: ennek nem így kellene lennie. Ennek nem szabadna megtörténnie. Megdöbbennek, pénzt adnak, vagy pénzt vesznek el, választásokat nyernek, vagy veszítenek, mocskolnak, vagy mocskolódnak. Mindegy, csak folyjék a vér… – mondják a gyűlölködők.

De, aki valóban figyel, aki érzi, hogy most csöndben kell maradni, gyertyát kell gyújtani. Most valami nagyon sötét ébredezik, egy nép lelkének sötét éjszakája, s ezt fénnyel kell távol tartani, akár csak egyetlen gyertya fényével is az otthonoktól és a szívektől.

 
Nem szabad gyűlöletet kelteni. Nem szabad okolni, és önbíráskodni. Nem szabad ölni. Nem szabad ártani. Ahimsa, mondja az indiai elv. Ha megütik egyik orcád, tartsd oda a másikat, mondja Krisztus. A mi „másik orcánk” most az, hogy megtanulunk valamit az indiaiaktól, amit a kereszténység is tudott, és talán – őszintén hiszem, hogy – még mindig tud.

Megtanuljuk az ahimsát. Nem ártunk. Nem ártunk sem tettben, sem gondolatban.

A gyász teljes a szívemben. Őszintén gyászolom ezt a fiatal fiút, és társaiért komolyan aggódok. És – talán csak páran fognak érteni – de sajnálom azokat, akik elkövették. Azért viszont komolyan aggódok, hogy a gyűlölet éjszakai fekete tüze majd  elterjed, elmarja a zöld növényeket, az életet, az erdőt, a józan észt is. Van, hogy a tüzet csak tűzzel lehet eloltani.

A gyűlölet sötét tüzére nincs más oltóanyag, csak a nem-ártás árva lángocskája.

 
Ha a mi generációnk lesz oly szerencsés és megöregedhet, akkor majd látni fogja, hogy mit hagyott maga után. Kérdések lesznek, amelyekre válaszolnia kell. Mit tettél apa? Mit tettél anya? – ezt fogják tőled és tőlem kérdezni, ha még lesz élet a földön, s reméljük lesz. Öltél?

Nem követhetjük el apáink és nagyapáink bűneit és hibáit újra, ráadásul hatványozottan. Nem válhatunk gyilkosokká sem szóban, sem gondolatban, főleg nem cselekedetben.

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek II/41.)

Krúdy és a buddhizmus

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.

Egyikük azt mondja, nahát, ő erre már gondolt, ő ezt már kitalálta, s úgy gondolja, csak olyasvalaki írhatja meg, akit ő talált ki. S mivel ő talált ki engem: megírhatom. Pedig én csak arra gondoltam, hogy Krúdy hősei, s maga a szerző is, annyira mélyen érzékeltet bizonyos dolgokat, különösen a vágyak vonzó előszobáit, sötét és puha termeit, hogy azt csak olyan ember teheti, aki tudja mit ír le, mit mond. Mert e termekben a szenvedésből faragják a bútorokat, s ki beléjük ül, nem is sejti, hogy a tér tette ilyenné. A vágyak titkos terei ültették a szenvedés karosszékeibe, fektették a szomorúság díványaira. Tudja, amit Buddha tudott, hogy a vágy, az szenvedés, hogy a lemondás, és a többi helyes ösvény kivezethet minket a szenvedés termeiből, a vágyak csábító előszobáiból az igaz bölcsességhez. Úgy tudja, mint aki várakozott eleget már a vágyak szobácskáiban, s elmerült eléggé a szenvedés termeiben. De úgy is, mint aki – nevethetünk ezen, de – ismeri Buddha tanát. Ezt fogom most bizonyítani – mondtam a négy költőnek, s rendeltünk még egy üveg vörösbort.

A másikuk azt mondta, nevezzem meg a szöveghelyet, s az idevonatkozó szakirodalmat, majd nagyot koccintott poharával az enyémen. Az Őszi utazások a vörös postakocsin utolsó fejezetében Rezeda Kázmér és Krónpinc Irma a Gellérthegy szerpentinjein sétál, Irma így kérdez: „Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?” Erre Rezeda felemelt fejjel, nyugodt és éber tekintettel így válaszol: „Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.” Páli átírásban használja Buddha nevét. A történet tovább folyik, s egy másik szöveghelyen, kicsit később Rezeda egy könyvből idézi ezt a mondatot: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.” – lábjegyzetben a régebbi kiadásoknál ennyit találunk ott: L. J.: Dhammó.

 
A szakirodalom nem kimondottan foglalkozik a témával, két fontos kivétel azonban legalább érinti. Az egyik Szabó Ede közismert, alapos Krúdy-monográfiája, ahol ezt írja az Őszi utazásokról: „Itt merül fel először, mindjárt az ajánlásban, Buddha neve, s a regény végén, amikor Rezada úr szakít Krónprinc Irmával, a helyzet iróniája ellenére is őszintének érezzük a svábhegyi hársfa alatt keresztbe rakott lábbal ülő negyvenéves férfi vallomását: Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok… …. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz.” Szabó Ede megjegyzi, hogy „A könyvélmény – Lénárd Jenő Dhammó című könyvének friss olvasása – itt is tetten érhető, de az életformaváltás, sőt az aszkézis, a lemondás vágya, hitelesen Krúdy gyötrődéseiből fakad.”

 
Lénárd Jenő – ismét egy elfelejtett szerző az irodalomtörténet számára. Ki volt Lénárd, aki talán – erős a gyanúm – az említett Krúdy regényben Bonifácz Béla figurájához is minta lehetett? Lénárd Jenő (1878–1924) a századelő különleges alakja, filozófusa, orientalistája, írója, akit jóformán csak a németnyelvű keletkutatás nem felejtett el, köszönhetően németül megjelent cikkeinek, és persze fia. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes - sajnos szintén elfelejtett - Dhammó, vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott. Eugen (Jenő) 1907-ben részese volt az angol Buddhist Society of Great Britain and Ireland alapításának. 1909-ben áttért az evangélikus hitre, akkor vette fel a Lénard Jenő nevet. Felesége Hoffmann Ilona (1888–1938) volt. Lénárd Jenő mondják, hogy legalább tíz nyelven beszélt. Buddhizmusról szóló alapműve – az említett Dhammó után – 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett. 1918 májusától Kis-Ázsiában vezetett expedíciót. A háború végén az expedíció tagjait internálták, és csak 1919 januárjában térhettek haza. 1919 augusztusától Fiumében az Atlantica Hajózási Társaság képviselője volt. Trianon után Ausztriába költöztek. 1924-ben Bécsben halt meg. Lénárd Jenő fiát sokan ismerhetik, Lénárd Sándor a Micimackó latin fordítója, a Római konyha, a Völgy a világ végén, és más művek méltán megbecsült szerzője. Jóllehet Lénárd Jenő eredményeit a keletkutatás közel száz év alatt lehet meghaladta, nekünk mégis a Buddho-Rupam esszéjét érdemes volna újra elolvasni… – mondtam a négy költőnek. Arra, hogy valójában ki volt, fia, Lénárd Sándor „Apám” című történelmi esszéje világít rá a legjobban, melyből kiderül, hogy „Nem olvashattam el könyvét Buddha életéről, mert nem volt ideje megírni – ez lett volna művének harmadik kötete.” Megjegyzem ehhez az esszéhez, csak Hunyady Sándor Családi album című önéletrajzi vallomása fogható. A kettőt érdemes volna összevetni, mint Oscar Wilde De Profundisát Boethius A filozófia vigasztalásával, vagy a pirkadatot az alkonnyal. De mindezt meghagyom filoszoknak, kiknek ez a foglalkozása, s visszatérek történetemhez.

Nos, Rezeda-Krúdy elolvasván a Dhammót, méltán mondja, finom iróniával Irma azon kérdésére, hogy „Buddhista lett?” – „Mindig az voltam, csak nem tudtam.” Vajon ismerte személyesen Lénárdot? Egészen biztos vagyok benne, bár bizonyítékom nincs. Igaz is, eszembe jut még Szörényi László egyik tanulmánya, ahol Krúdyval és Béccsel foglalkozik, s van egy ilyen mondat valahol az elején, hogy „Reméljük azt is, hogy vizsgálatunk a dzsungelszerű Krúdy-életműben valamelyest járható ösvényt vág, akkor is, ha a szórványos Krúdy-filológia nemigen is segíti munkánkat” – éppen így lehetünk Krúdy és a buddhizmus kapcsolatával, mely éppen csak egy a sok lehetséges ösvény közül, s megjegyzem, az említett Szörényi-tanulmány 41-es lábjegyzete kitér egy pillanatra erre a Lénárd-kapcsolatra is. Nem előzmény nélküli tehát a filológia és az irodalomtörténet kutatói számára Krúdy és a buddhizmus összefonódásával foglalkozni, mégis nem jellemző, mondhatni nincs benne a köztudatban. Pedig.

A harmadik költő mosolygott, s szólt, rendeljünk végre. Nyúlgerincet ettem, s éreztem előre, hogy álmaim úgy fognak elszaladni e szegény nyulacska hátán, mint midőn túl sok szép lányt látok az Andrássy úton, s csak nehezen alszok el gyöngy kedvesem mellett. Pedig a reggel mindig ragyogó, az ébredés kibékít a csöndes éjszakák után kissé talán a valódi önmagammal is. Talán harmadikuk tudott a legtöbbet a prózáról, a szépen folyó mondatokról, visszaidézni sajnos már lehetetlen. Hanem eszembe juttatta Hunyady Sándor 1924-es írását Krúdyról, talán a legérvényesebb nyilatkozatot róla: „Az ég tudja, hogy mi lehetne, ha egy nyugati író ismereteivel volna fölfegyverezve. Talán óriássá nőne, talán elvesztené zsenijét. Így azonban mindenestre óriásinak hat. Romba dőlt templomnak, vagy inkább föl nem épített palotának, amelyhez a hatalmas anyag össze van hordva. Ott a kő, a vas, csak éppen nem áll a ház.” – s e romok között nem is oly nagy csoda, ha az ott szendergő véletlenül éppen egy kis „Buddhó-rupamot” talál.

A negyedik költő indulás előtt karon ragadott. Elkísérlek egy darabon még – mondtam magamnak. És csendesen elindultam sétálni egy szépséges estén ugyanabban a városban, csak egy szomorú századdal később, mint Krúdy Gyula, s egy különös század hajnalán.  

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek 117.)

Szaladják István a magyarországi Egy Csepp Szangha zen közösség vezetője, a Madárszabadító, felhő, szél című film rendezője. A zen gyakorlás alapjairól, a zen más vallásokkal, hagyományokkal való kapcsolatáról, a gyakorló közösség (szangha) szerepéről kérdeztük.

Új Tudat – Ha valaki, aki sohasem hallott a zenről, azt kérdezné tőled, mi a zen, hogyan foglalnád neki össze a lényegét?

Szaladják István – Rögtön azzal kezdem, hogy nem tudom az elméletet, tehát fogalmam sincs. Ezt persze tréfának is felfoghatod, de valójában a zen hálistennek nem egy elméleti dolog, hanem nagyon is praktikus. Sőt mi több, azt lehet mondani, hogy a buddhizmusnak valószínűleg ez a nagyon nagy vonzereje, hogy nagyon konkrét és nagyon gyakorlatias, szinte mindenféle szempontból. Tehát azt mondja a buddhizmus, hogy ha ez és ez a problémád, akkor ezt és ezt csináld. Persze azért van néhány alaptétel a buddhizmuson belül. Mindamellett, ha össze kellene foglalnom mi a zen, azt mondanám: a teljesség. A zen a nyugtalanság, a zaklatottság megszűnése, felszámolása. Vagy más szóval, kicsit bővebben, a zen jelenti magát a teljességet, és a teljességhez vezető utat is egyben. A zen szó elmélyülést jelent, azaz a zen maga az elmélyülés, aminek segítségével a teljességhez jutunk el.

Ú.T. – A zenről kérdeztelek, de úgy tűnik, te felváltva, szinonimaként használod a zent és a buddhizmust.

Sz.I. – A zen a buddhizmusnak egy irányzata, méghozzá talán úgy is lehetne mondani, remélem nem bántok meg vele senkit, hogy a buddhizmus esszenciája. A végletekig lecsupaszított esszenciája. Persze vannak a zennek úgynevezett vallásos felhangjai, de alapvetően nagyon gyakorlatias, és ez megkülönbözteti minden más irányzattól. A zen szinte mindent elhagyott, ami felesleges, ami felhang. Végtelenül egyszerű.

Ú.T. – Mi a zen gyakorlás célja?

Sz.I. – A zen és maga a buddhizmus is egy belső út, amely arra való, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a legvégső önmagunkat: hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk, illetve azt a tudatosságot, amely minden lény tudatának alapja és forrása, sőt minden lény létének forrása. Természetesen ezekre a kérdésekre lehet intellektuális válaszokat adni, de a tapasztalat általában azt mutatja, hogy az intellektuális válaszok egy krízishelyzetben összeomlanak. A zen azt mondja, hogy ezekre a kérdésekre létezik válasz, de ez tapasztalati válasz, nem pedig intellektuális. Nagyon sok filozófus kidolgozott különböző elméleteket és rendszereket. A zen azonban összességében nem egy rendszer. Ezek a rendszerek ugyanis nem organikusak: abban a pillanatban, hogy egy valós problémával találkoznak, összeomlanak. A buddhizmus nem egy rendszer, hanem egy organikusan változó gyakorlatsor, melynek lényege, hogy eljussunk ahhoz a tapasztalati válaszhoz, amire az előbb utaltam.

Ú.T. – Miből áll a gyakorlás?

Sz.I. – A gyakorlat két nagy pilléren alapszik: a testtartáson és a légzésen. A testtartást élőben sokkal egyszerűbb megmutatni, mint szóban elmagyarázni, így most nem részletezném. Annyit azért elmondok, hogy a zent úgynevezett zazenben gyakoroljuk, ami ülőmeditációt jelent. Persze sokféle meditáció van, például vizualizációs meditációk, a testtartások megfigyelése vagy járás közbeni meditáció, de a zen alapvetően egy ülés közben végzett meditáció. Másrészről azt is mondhatjuk, hogy tárgyas meditáció, és tárgya a légzés. A zen gyakorlata során a légzést figyeljük, a légzés tehát a második pillér. Hasi légzést végzünk. Amikor belélegzünk, a has kitágul, amikor kilélegzünk, elkezd visszahúzódni, miközben kipréselődik a levegő. Bár a kipréselődik szó nem is igazán helyes… inkább azt lehet mondani, hogy elengedjük a légzésünket, azaz belélegzés után hagyjuk, hogy a levegő magától távozzon, egészen a legvégső pontig. A légzésünk a hétköznapokban általában felszínes, azaz hamarabb veszünk lélegzetet, mint hogy minden levegő távozna. Itt viszont a gyakorlat segítségével lényegében elengedjük a légzésünket, és hagyjuk, hogy elmenjen a legvégső pontig.

Ú.T. – De tulajdonképpen miért kell figyelni a légzést? És miért pont a légzést kell figyelni?

Sz.I. – Mondtam, mást is figyelhetnénk, de a légzés egy alapfunkció, és szoros összefüggésben van a tudatunkkal. Ha gyorsabb a légzésed, akkor a tudatod nyugtalan, ha lassabb, akkor nyugodtabb. A légzés és a tudat össze vannak kötve. A légzés segítségével energiát veszünk fel, amire az életünhöz szükségünk van, és a légzés mindig kéznél van. De a fontos az, hogy összefüggésben, szoros összefüggésben van a tudatunkkal. A légzés segítségével szedjük össze a szétszórt és nyugtalan tudatunkat. A zen és a buddhizmus gyakorlata az az út, ami által megtapasztaljuk önmagunk teljességét, a harmóniát, a csendet, a  mély együttérző szeretetet, ami tudatunk alaptermészete. A zen nem más, mint a nyugtalanság, zaklatottság megszűnése, felszámolása.

Ú.T. – Mégis, hogyan számolhatjuk fel a zaklatottságot?

Sz.I. – Meg kell állítanunk a tudatunk nyugtalan, ide-oda cikázását, vissza kell bontani magunkat olyan egyszerűre, mint egy gyerek. Össze kell törnünk az egónkat. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, a tudatunkat a légzés figyelésének segítségével lecsendesítjük. Ennek első lépcsője a koncentráció, második lépcsője a meditáció. Az egó nem más, mint egy gondolat- és véleményhalmaz, ami folyamatosan megkülönböztet, és elválaszt minket a teljességtől. Különállónak gondoljuk magunkat. Ahhoz, hogy eljussunk az önmagunkról való végső tapasztalathoz, elsősorban arra van szükség, hogy megszabaduljunk a megkülönböztető tudatosságtól.

Ú.T. – Mi az a megkülönböztető tudatosság?

Sz.I. – Azt jelenti, hogy bármikor, amikor valamit érzékelünk, az első pillanatban van egy tiszta érzékelés, de rögtön utána, a következő pillanatban felmerül egy hozzáfűzött gondolat, ami már nem tartozik az érzékeléshez magához. Ez a hozzáfűzött gondolat minősíti az érzékelést. Például ránézünk egy almára, és rögtön a következő pillanatban hozzáfűzzük, hogy finom, nem finom, piros, zöld. Különböző minőségeket társítunk az érzékeléshez, és ezek mind abból a megkülönböztető tudatosságból, más szóval egóból származnak, amelyen keresztül kell rágnunk magunkat, hogy a valódi tudatunkhoz eljuthassunk.

Ú.T. – De hogyan tudnánk tájékozódni a világban, ha nem tennék megkülönböztetéseket, ha nem fűznénk hozzá semmit a puszta érzékeléshez?

Sz.I. – Ahhoz, hogy tájékozódjunk, nem fontos véleményeket alkotni. Azaz úgy is lehetne mondani, hogy gondolkozz a Nagy Tudattal! Ez azt jelenti, hogy az egó nélkül is tudatosak vagyunk. Ahogy mondtam, az első pillanat mindig tiszta. Akkor még a Nagy Tudat érzékel, közvetlenül, kommentár nélkül. De pontosítok: bár ez a Nagy Tudat nem gyárt nézeteket, véleményeket, mégis vannak törvényei, és mindig a teljes képet látja. Tehát van döntés, de ez nem kicsinyes érdekek mentén, és nem az egó által történik. Mindig önzetlen. Ha a tudat tiszta, az érzékelés is tiszta, így a döntés is tiszta. Hasonló egy csecsemő tudatához, amelyben nincs előítélet és nincs vélemény. Aztán persze, ahogy növünk, ez változik, egyre több a nézet és vélemény, de például mivel a gyerekeknek kevés az egója, kevés a hozzáfűzött gondolata, ezért az érzékelésük sokkal tisztább, mint a felnőtteké. Ezért is mondja Krisztus a Bibliában, hogy ha olyanná nem váltok, mint a gyermekek, soha nem juttok be a mennyek országába. A mennyek országába való bejutás természetesen szinonimája az önmagukról való végső tapasztalat megszerzésének.

Ú.T. – Jó is hogy a kereszténységet szóba hozod, hiszen Magyarországon a legtöbb ember keresztényként vagy legalábbis keresztény kultúrkörben nevelkedett. Szükséges-e a zen gyakorlásához, hogy az ember buddhista legyen, vagy követhető a zen útja keresztényként, más vallásúként vagy akár ateistaként is?

Sz.I. – A zent gyakorolhatja muszlim, keresztény, vagy bármilyen más vallású ember, ugyanis a zennek úgymond nincsenek hittételei. A buddhizmusnak is csak tapasztalati tételei vannak. Például az, hogy a lét nyugtalanság, azaz dukkha. Ki ne tapasztalta volna önmagán, hogy a saját élete, a hétköznapi tudata nyugtalan? Ki ne tapasztalta volna, hogy folyamatosan pörög benne valami, ami nyugtalanná teszi? Folyamatos a belső beszéd. Ezt mindenki tapasztalja. A buddhizmus nem mond mást, és a zen sem mond mást, mint hogy ez a nyugtalanság az emberi lét alaptermészete, azonban van mögötte egy mélyebb tudatosság, amire ha eljutunk, ez a nyugtalanság megszűnik.

Ú.T. – Azt mondod, hogy a lét alaptermészete a nyugtalanság, ami mindenkit érint. De mindenkinek ajánlod-e a zen útját, vagy csak bizonyos személyiségű vagy élethelyzetű embereknek?

Sz.I. – A zen gyakorlás mindenkinek ajánlható. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy valamilyen szempontból mégsem való mindenkinek, ahogyan a keresztény, a muszlim út, vagy a jóga útja sem való mindenkinek. Különböző karakterek vagyunk, különböző háttérrel, ahonnan indulhatunk, így azt lehet mondani, hogy idővel kikristályosodik az, hogy a zen kinek a számára járható. El kell kezdeni gyakorolni, és kiderül. Ez igaz minden más útra is, ugyanakkor hozzáteszem, hogy a zen annyira praktikus és annyira gyakorlati, hogy mégis fel lehet sorolni néhány olyan emberi tulajdonságot, amely tulajdonképpen szükséges, vagy legalábbis jól jön.

Ú.T. – Mik ezek a tulajdonságok?

Sz.I. – Elsősorban a kitartás és a fegyelem. Összességében ugyan azt lehet mondani, hogy minden úton szükség van ezekre a tulajdonságokra, de a zen rögtön beledob a mélyvízbe. A többi út még egy kicsit simogat az elején, akár mindenféle élménnyel is megajándékoz, és csak később keményedik be, de bekeményedik, ez biztos. Mindenhol az egó lebontásáról van szó, és ez senkinek, sehol sem könnyű. De visszatérnék még egy pillanatra arra a kérdésedre, hogy más vallásúaknak is ajánlom-e a zent. Ahogy mondtam, mindenkinek ajánlom, bármilyen vallású is legyen, lényegében ugyanis az összes út, keresztény vagy más, nem nélkülözheti a kontemplációt, illetve azt mondanám, a meditációt, bár a kettő között van egy kis különbség. Például az ortodox keresztény útban szinte egy az egyben megvan ugyanaz a gyakorlat, mint a zenben. De ugyanígy említhetném az iszlámon belül a szúfí utat, a jógáról nem is beszélve. Tulajdonképpen a meditáció az emberiségnek az egyik legnagyobb ajándéka, vagy azt is lehet mondani, az egyik legnagyobb találmánya, és most beleértem a kereket is meg a rakétát is. Merthogy hiába van egy kereked, attól a nyugtalanságod nem fog megszűnni, és ez a helyzet az űrrakétával is. 

Ú.T. – Mi a helyzet azokkal, akik egészségügyi okokból nem tudnak zazenben ülni? Ők gyakorolhatják a zent?

Sz.I. – Persze, semmi probléma nincs ezzel. Azt lehet mondani, hogy a zazen testtartása inkább csak előnyös, mint kötelező. Ha valaki csak széken tud ülni, az is jó, feltéve, hogy hasonlóan ül, mint a párnán. Magyarul kicsit a szék szélére ülünk, megdöntjük a csípőnket, és érdemes teli talppal a talajra támaszkodni. Nagyjából úgy néz ki ez a testtartás, mint az egyiptomi szobrok, kivéve a kéztartást, de ha nagyon akarod, még a kezed is tarthatod úgy.

Ú.T. – Hallani olyan véleményeket, hogy csak pszichésen stabil embereknek szabad meditálniuk, mert az ülés felerősíti a tudati problémákat. Mi erről a véleményed?

Sz.I. – Lényegében ez így van, de azért ennél árnyaltabban kell fogalmazni. A zen praxisa, a meditáció praxisa, illetve a spirituális praxis általában mind azt csinálja az emberrel, hogy az általa elrejtett dolgokat a felszínre hozza. Mivel energetikai gyakorlatok is ezek, a problémás dolgok is felerősödnek. Mindemellett a gyakorlás elején általában végbemegy egy tisztulási folyamat, aminek a végén lehet tulajdonképpen csak azt mondani, hogy valaki meditálni kezd. A tisztulási folyamat során megerősödik a koncentráció, és eléggé elül a nyugtalanság is. Nem teljesen, de nagymértékben. Na körülbelül innentől kezdődik lényegében a meditáció.

Ú.T. – Milyen hosszú ez a tisztulási folyamat?

Sz.I. – Általában a spirituális praxis első három éve az, amikor ez a folyamat végbemegy. Lehet több és kevesebb is, az elhatározástól, kitartástól, szorgalomtól függ. A veszély ott van, ha valaki ajtóstul ront a házba, azaz hirtelen beleveti magát, és nagyon intenzíven kezd el gyakorolni. Ekkor ugyanis olyan mértékű lesz a tudati csomók és az energia felszabadulása, hogy az ember nem tud vele bánni. Ezért minden meditációs gyakorlásban a fokozatosság elve kell, hogy érvényesüljön. Ez olyan, mintha valaki hirtelen kitalálná, hogy ő bizony olimpiai bajnok lesz maratoni futásban, és mindenféle edzés nélkül elkezd futni. Biztos, hogy öt perc után, tíz perc után, egy óra után meghal, vagy legalábbis kórházba kerül.

Ú.T. – A zen útja egyéni vagy közösségi út? Lehet-e egyénileg is gyakorolni a zent, vagy csak csoportban?

Sz.I. – Semmit nem lehet egyénileg csinálni. Nem vagyunk különálló lények. Ez a zennek és minden belső útnak egy nagyon nagy tapasztalata. Te önmagadban nem létezel. Ha hirtelen kiszakítanálak innen, ahol most vagy, és bedobnálak az űrbe, ahol nincs semmi: nincs levegő, nincs víz, nincs élelem, nincsenek növények, állatok, tehát semmi nincsen, csak a puszta űr van, akkor ott nem tudnál létezni. Lehetetlen, hogy te ott létezzél. De tegyük fel, hogy létezel. Akkor is ketten vagytok. Te és az űr, mert ő is létezik, és ha nem így lenne, te sem lehetnél ott, benne. Tehát itt nem csak az életről van szó, hanem általában véve a létezésről. Tehát maga a felvetés, hogy egyedül, ez egy fikció.

Ú.T. – Mégis, ha hétköznapi értelemben veszem az egyedül-t, működhet-e a dolog? Tehát úgy kérdezem: lehet-e otthon is gyakorolni, vagy csak csoportban?

Sz.I. – Azt lehet mondani, hogy igen, otthon is lehet gyakorolni, úgymond egyedül, és közösségben is lehet gyakorolni. Viszont a közösségben való gyakorlás mérhetetlenül fontosabb, mint az egyéni gyakorlás, ugyanis a közösségi gyakorlásban sokkal több dolgot tanulsz és tapasztalsz meg. Ha egyedül elkezdesz gyakorolni, kitűzöl magadnak egy meditációs időt és nincs megfelelő kitartásod – általában az embereknek nincsen –, akkor az első, második, harmadik nap vagy egy hét után a kitűzött időt nem teljesíted. Azt mondod magadnak: annyi dolgom van, miért üldögéljek itt, ahelyett, hogy elintézném azt a rettentő sok dolgomat? Mindig talál az ember magának valamilyen kifogást, és ha nem őszinte önmagához, akkor nem látja be, hogy ez csak kifogás – a tudati nyugtalanság így jelentkezik –, és feladja a gyakorlást. A közösség segít abban, hogy ezt a fegyelmet megtapasztald, azt a fajta fegyelmet, hogy ha ő nem mozog, akkor te sem fogsz mozogni. Aztán van még egy fontos szempont ezenkívül is. Mégpedig az, hogy nem élünk egyedül. Életünk jó része különböző közösségekben zajlik. A közös gyakorlás során, bár külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha csak magunkkal foglalkoznánk, valójában kifinomul az érzékenységünk, sokkal, de sokkal finomabban kezdjük el megérteni és megérezni mások rezdüléseit. Ezáltal a hétköznapi társas életben is elfogadóbbakká, türelmesebbekké, harmonikusabbá válunk, és ezen keresztül ilyenné válik az a közösség is, amelynek tagjai vagyunk, amelynek tevékenységében épp részt veszünk, legyen az munkahely, család, vagy bármilyen más közösség vagy alkalmi társulás.

Ú.T. – De hát a zazen gyakorlása mégiscsak abból áll, hogy az ember csendben ül, és a saját légzését figyeli. Mégis hogyan érezhetjük meg mások rezdüléseit, ahogy mondtad?

Sz.I. – A gyakorlat során, amikor számtalan szenvedésen és pozitív tapasztalaton keresztülmész, a többieket látva megtapasztalhatod azt, hogy ők ugyanúgy átmennek ezeken a dolgokon, mint te. Így amikor a másik mondjuk dühös, vagy abban az értelemben nyugtalan, ahogy korábban mondtam, azt sokkal könnyebben el tudod fogadni, mert pontosan tudod, hogy ez honnan jön. Tudod, hogy mi a gyökere a nyugtalanságnak, hogy milyen tudatállapotban van a másik. Az embereket és általában a dolgokat innentől kezdve nem a hibáik alapján kezded el megítélni, mint ahogy mostanában jellemző, hanem a pozitív oldalukról. Tehát azt fogod nézni, hogy mi az, ami jó, mi az, ami mindenkinek jó. Semmiben nem azt fogod látni, hogy mi benne a buktató, mi az, ami miatt valami elvetendő, hanem hogy mi az, ami miatt megtartandó. Ez egy borzasztóan fontos szemléleti váltás, különösen ebben a korban, Európában és Magyarországon is, bár nem szívesen általánosítok.

Ú.T. – A fegyelem erősítése és a mások iránti figyelem kibontakozása mellett van más mód is, ahogy a közösség támogatja a gyakorlást?

Sz.I. – Igen, energetikailag. A többi ember életenergiája ugyanis segíti a te elmélyülésedet. Pusztán a létezésük elég ehhez. Ha ezen túl még jól is meditálnak, akkor egy közös erőtér jön létre, amelyben a jó meditálók húzzák a kevésbé jól meditálókat, vagy mondjuk inkább úgy: azok, akikben kevesebb a nyugtalanság, segítik azokat, akikben több. Persze a nyugtalanabbak is húzzák a nyugodtabbakat, de ez nem számít, mert mindig létrejön egy közös erőtér, és egymást segítik az emberek. Lehet, hogy a tudósok nem látják ennek a bizonyítékát, de az a helyzet, hogy az életenergia létezése egy konkrét tapasztalat. Sőt, azt lehet mondani, hogy az egész univerzum energia. Ez a fizikusok számára nyilvánvaló tény, de miért is hagyjuk ki ebből az életet? Arról, hogy te élsz, és arról, ami éltet téged, konkrét tapasztalatot szerzel. Nem pusztán egy fizikai gép vagy, hanem éltet téged egy energia. Ha pontosan lemérnénk, hogy egyrészről mennyi energiát fogyasztasz – a kisujjad mozgatásától a járáson át a beszédig –, másrészről mennyi energiát viszel be a táplálékkal, kiderülne, hogy óriási a deficit. És ez a deficit ebből az univerzális energiából pótlódik. Tehát visszatérve a közösségi gyakorlásra, azt lehet mondani, hogy többszörös haszna van. Megszerezhet az ember egy sor olyan tulajdonságot, ami szerintem nekünk, a magyarság számára most rendkívül fontos. Arra gondolok, hogy hiába van valakinek nagyon nagy alkotóereje, hiába kreatív, ha nem tud együttműködni, és nincs kitartása, fegyelme ahhoz, hogy az elképzelését megvalósítsa. A zen gyakorlata segítségével megszerzed a fegyelmet, a kitartást, az együttműködő-készséget és a másik ember elfogadásának képességét, olyan dolgokat, amik a mai környezetünkből nagyon hiányoznak. De valójában azt lehet mondani, hogy ez az egész világ számára nagyon fontos. Nem lehet behunyni a szemünket, látni kell, hogy ez az életforma, amit kialakítottunk, nem folytatható tovább. A kicsinyes, egó mentén születő élet nem folytatható, nem hozhatunk továbbra is ilyen döntéseket, mert elpusztítjuk önmagunkat és a környezetünket is. Az emberiségnek csak közös esélye van. Nincs már olyan, hogy egyik nemzet jól jár, a másik meg nem. Ha ez így megy tovább, nem lesz nyertes, csak pusztulás.

Ú.T. – Mesélnél az Egy Csepp Szangháról? Hogyan alakult meg? És ki a vezetője?

Sz.I. – A magyarországi Egy Csepp Szanghát 2000-ben alapították Shodo Harada Roshi tanítványai. Ő az okayamai Sogen-ji kolostor apátja és zenmestere egyben, még Japánon belül is a legnagyobb mesterek egyikének tartják. Nagyon sok külföldi tanítványa van, és ezek a tanítványok számos országban alapítottak Egy Csepp csoportokat. Fontos tudni, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés, és többnyire a gyökérnél ott van egy-egy jelentős tapasztalat is, másképpen a nyugtalanságon való áthatolás nemes pillanata, amihez a Roshi segítette hozzá a tanítványokat. Természetesen a magyarországi csoport is így alakult. A Roshiról nagyon fontos tudni, hogy soha semmit nem akar. Ez azt jelenti, hogy személyes énnek és érdeknek semmilyen nyomát sem lehet benne felfedezni soha.

Ú.T. – Mondanál pár szót a magyar csoportról is? Milyen emberekből áll a közösség?

Sz.I. – A magyarországi csoport legfőbb jellemzője, akárcsak a Buddha idején megszülető szanghának, hogy a legkülönfélébb korú és foglalkozású emberek gyakorolnak harmóniában egymással. Mindamellett mégis azt kell mondani, hogy nagyon sok fiatal jár hozzánk. Ez nagyon sajátos, ugyanis annak a nemzedéknek, amelyik most kb. 25 évnél fiatalabb, sokkal de sokkal mélyebb és finomabb spirituális érzékenysége van, mint az én korosztályomnak, vagy a minket követő nemzedéknek. A mi korosztályunkból tapasztalatom szerint úgy 100-ból 3 embernek van spirituális érzékenysége, és most nem a formális érzékről beszélek, hanem mondjuk közvetlenségről. Jómagam például a magam foglalkozásában szinte hóbortosnak és nevetségesnek számítok azzal, hogy meditációval foglalkozom. Az utánunk jövő nemzedéknek meg kb. ugyanennyi, vagy még kevesebb az ezirányú érzéke. De a 25 év alattiaknál ez az arány kb. 100-ból 20-30, azaz tízszer annyi, mint a mi korosztályunkban. Ez rengeteg. A mi nemzedékünk lelkileg már korrumpálta magát, és most elég csak a Föld ökológiai állapotára gondolni. Bebizonyította, hogy képtelen nagy egészben gondolkodni, képtelen másokban gondolkodni, képtelen távlatokban és felelősségteljesen gondolkodni, mert hiányzik belőlük a valódi lényükre vonatkozó tapasztalat, túlságosan is egocentrikus a szemléletük. Ezért ezekre a tiszta tudatú fiatalokra, rátok vár, hogy ezt a gyökeres szemléletváltást végrehajtsátok, átvegyétek a pozíciókat, hogy élhetőbbé váljon ez a Föld. Sokáig mítosznak hittem én is a new age szólamát a tudati váltásról, de most látnom kell, hogy ez a váltás létezik, ez a váltás már meg is indult, és erre épp ennek a korosztálynak a megjelenése a bizonyíték. Az én nemzedékemben elképzelhetetlen volt, hogy egy tizen-, huszonéves ember meditáljon – és nemcsak a lehetőségek hiánya miatt! –, és lám itt vannak a fiatalok, itt vagytok ti, akikkel együtt gyakorolhatunk, itt vagytok ti, akik képesek vagytok ezt a tág és érdekmentes tudatot megtapasztalni! Annak a néhány embernek, aki a mi nemzedékünkbe és az utánunk következőbe tartozik, az átmentés (volt) a feladata, a tiétek a kirobbanás és a kiteljesítés. Éljetek a lehetősséggel, hadd ragyogjon a tiszta tudat gyémántja! Innentől ez a ti felelősségetek.

Feltételezem, hogy az olvasók között akad olyan, aki nem tud úszni, de abban szinte biztos vagyok, hogy mindenki ismeretségi körében van olyan személy, aki nem akarta vagy nem tudta elsajátítani az úszás tudományát. Nekem is van több ismerősöm, akinek el akartam magyarázni, meg akartam mutatni azt az egyedülálló élményt, amit az úszás ad. Nem azért mintha valami világbajnok úszó lennék, hanem csak maga az élményt szerettem volna velük megismertetni, ahogy az ember „uralja” a vizet.

Igen ám, de itt kezdődik a probléma: hogy hogyan lehet valakinek az úszást bemutatni. Ugye el lehetne kezdeni az elmélettel, hogy fizikailag milyen törvények miatt nem süllyed le az ember – ezzel talán az úgynevezett „materiális” gondolkodású emberek félelmeit, kétségeit el lehetne oszlatni. Aztán jöhetnének a szárazföldi edzések: lábtempó hasonfekve, karmozdultatok, légzéstechnikák. Esetleg nézheti az ember, például Cseh László világsikereit videofelvételről, ám...

Ám előbb-utóbb be kell menni a vízbe, és el kell kezdeni úszni. Mert az úszást csak az úszás közben lehet megtanulni. Erről az élményről sok-sok mindent lehet mondani, mesélni, de az teljesen más, mint amikor valaki személyesen megtapasztalja, hogy szabadon „mehet” bármerre a vízben, és egy addig félelmetes közeg most segítőjévé válik.

De mi köze ennek az egésznek, mi köze az úszásnak, Cseh Lászlónak a buddhizmushoz?

Az, hogy a buddhizmus sokak szerint csak a megvilágosodás elérésére való eszköz. Ami ugyan igaz, ám a mester tanítóbeszédeinek elején mindig van egy rész, amiből kiderül, hogy Buddha napi „rutinja” mit sem változott a megvilágosodása után: délelőtt szilkéjével ételadományt gyűjtött, délután pedig leült és gyakorolt. És biztos vagyok benne, hogy Cseh Laci is miután világbajnok lett, ugyanúgy gyakorolt, gyakorolt és gyakorolt, hogy a legjobb maradjon.

Mit tegyünk? Nagyon egyszerű: a buddhizmusnál is ugorjunk bele a mélyvízbe; mert nem elég az elméleti tudás, hanem gyakorolni kell! Ugyanis szerencsére (vagy sokak számára talán sajnos) a buddhizmusban NEM hinni kell, hanem magvalósítani a buddha állapotot. És azt csak egyféleképpen lehet, ha valaki nap mint nap leül gyakorolni.

Lehet Buddha beszédeit vagy a leghosszabb szútrákat olvasgatni évekig, de mindaddig, amíg az ember nem ül le gyakorolni, addig nem tudhatja meg mit élt át a Sákják hercege. Nem is tudhatja meg, hiszen a tanítás az „úszásról”, a gyakorlásról szól, nem a megvilágosodásról.

Páli Péter írása

(A szerző a Hajós utcai zendó gondnoka, bankár)

Mindenkinek ajánlanám figyelmébe a Supertramp Logical Song című számát, amit mindenki ismer, de a szövegére talán kevesen figyeltek fel eddig.

Itt egy jó video: https://www.youtube.com/watch?v=f6FDvH0b7II

When I was young, it seemed that life was so wonderful,
a miracle, oh it was beautiful, magical.
And all the birds in the trees, well they'd be singing so happily,
oh joyfully, oh playfully watching me.
But then they sent me away to teach me how to be sensible,
logical, oh responsible, practical.
And then they showed me a world where I could be so dependable,
oh clinical, oh intellectual, cynical.

There are times when all the world's asleep,
the questions run too deep
for such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
but please tell me who I am!

I said now, watch what you say, they'll be calling you a radical,
a liberal, oh fanatical, criminal.
Won't you sign up your name, we'd like to feel you're
acceptable, respectable, oh presentable, a vegetable!
Oh Take it take it yeah!

But at night, when all the world's asleep,
the questions run so deep
for such a simple man.
Won't you please (Won't you tell me), (You can tell me what) please tell me what we've learned (Can you hear me?)
I know it sounds absurd (Won't you help me?),
please tell me who I am,
who I am, who I am, who I am!

But I'm thinking so logical.
Did you call? One, two, three, four

Az Auchan és a dunakeszi láp története röviden, metafizikai bonyodalmakkal, avagy: láp-e a láp? https://www.youtube.com/watch?v=wRWj6IA_4VE

Egy szangha-társam és barátom, Torma Péter tavaly ősz óta zent gyakorol egy japán kolostorban, és blogot vezet a tapasztalatairól. Japán zen első kézből: http://utipor2.blogspot.com/

Kedves Látogató!

Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy mi a célom ennek a blognak a létrehozásával.

Sokféle válságról beszélnek mostanában, de kettőről legalább: gazdaságiról és ökológiairól. Mindenféle jobb-rosszabb megoldási javaslatokkal is előrukkolnak emberek, intézmények, de én úgy látom, hogy ezek többnyire nem érnek le a probléma gyökeréig, ami nem más, mint a tudatállapotunk ego-központúsága. Hogy ez pontosan mit jelent, azt mindenki érzi maga. És aki megérzi, az elkezd keresni. Mint ahogy sokan rámutattak már, ez a keresés a múltban egyéni út volt, és tulajdonképpen ma is az. Egy dolog azonban változott: úgy tűnik, hogy az emberiség eljutott a történelemnek arra az állomására, ahol az ego-központú tudat az elért technológiai színvonal és a hatalmas népesség révén már oly mértékben pusztítja környezetét, hogy megborult az emberi élet alapját képező kényes természeti egyensúly. Sőt, nemcsak, hogy megborult, hanem összeomlással fenyeget. Úgy is mondhatjuk, hogy már a természet is félreérthetetlenül jelzi, szinte ordítja felénk: ki kell tágítanunk szűk látókörünket. Ebből pedig az következik, hogy az ego meghaladására tett őszinte törekvés ma már nemcsak az egyes ember életének fő feladata, hanem az emberiség kollektív túlélésének záloga is egyben. Más szavakkal: tudati forradalomra van szükség, hiszen az emberiséget sújtó válságok gyökerénél az ego-tudat van. Minden vallás, minden rendszer és gyakorlat tehát, amely erre törekszik, a tudati forradalom támogatója. A keresés akkor kezdődik, amikor az ember felismeri, hogy a problémák gyökere benne magában van. Az ilyen keresőknek szól ez a blog, az ő keresésüket akarja szolgálni.

Egyelőre egyedül szerkesztem a blogot, azt viszont már most is szeretném, ha minél többen járulnátok hozzá a tartalmához írásokkal, interjúkkal, fotókkal, bármivel, amit értékesnek éreztek. Ha van ötletetek, írjatok az ujtudat@gmail.com címre és megbeszéljük. Végül azért magamról is pár szót, hogy mégis ki vagyok, bár a fő kérdés ugye pont ez:) Annyi biztosnak tűnik, hogy Borda Máténak hívnak (a blogon "bordam"), Budapesten élek és most újságíróként dolgozom, huszonhat éves vagyok, és két éve zent gyakorlok.