Új Tudat

Köszönöm szépen az érdeklődést ! Sohasem gondoltam volna hogy ennyiőtöket így érdekeljen! Igazán nagyon megtisztelő! Ugyanakkor megvan az a határozott sejtésem, hogy talán nem mindenki örül annak , hogy agresszív módon beletuszkolok egy levelet a levelesládájába. Ezért alázattal ezt a fajta kommunikációt beszüntetném.
Viszont mindenkinek akit érdekel küldöm a folytatást ( ha valakit nem találnék , írjon és rögvest küldöm ,ahogy lehet ) Ezúttal a saját e-mail címére . Köszönömszépen az érdeklődést , irogatok :) ha akarjátok.

**************************************************************************

Kérlek Titeket, hogy értsetek meg. A törvényt veszem, nem pedig adom.Magam is engedelmes volnék, ha lehet. Kérlek Titeket, hogy aki szeretné , hogy küldjem a következő részt, az írja meg. És kérlek írd meg azt is ha lehet ( csatold bele a levélbe kérlek ), hogy mit olvastál utoljára. Hadd tudjam, mit küldjek legközelebb. A törvény értetek van, a törvénynek értelme van ( értem is ). Én meg nem szeghetem.

Köszönettel : Attila

  -most elküldöm az összes meglévő részt , mert engedelmet kértem attól , aki azt meg is adhatja.

Békesség Adassék Nektek bőséggel! hadd menjenek minden dolgok szépen sorban rendjüket követve, ahogyan lenniük is kell minden koron. Hadd legyen így. kérlek titeket.

**************************************************************************

Sziasztok !

 Tegnap este páran még kérdeztek tőlem egy két dolgot , nekik írom ezt a levelet:

Egyszer volt egy ember, ez az ember béna volt, és bénák között feküdt. Azután egyszercsak megmoccant egy izma. KI tudja miért , talán egy járó belérugott kicsit, talán más miatt , ki tudja? De ez az ember valamit észrevett. Hm ? Vannak izmaim? és eszeveszett hévvel ahogy csak tudta mozgatta azt az izmot. Ez egyre jobban ment neki. egyszercsak ez az izom nagyon megerősödött, annyira ,hogy megmoccantott egy másik izmot. hm ?? már megint valami csiklandoz! még egy izom ? és újra eszeveszett hévvel elkezdett dolgozni, Egyik izom pedig a másikat mozdította, végre megerősödött.
 mikor pedig megerősödött, járni kezdett, és együtt járt a járókkal. és úgy szerette volna ha mindenki tud járni. és kérte a járókat ,hogy hadd járjon velük. és kérte a járókat , hogy tanítsanak meg mindenkit járni. A járók pedig azt mondták neki :
 - hogyan tanítsunk meg mi mindenkit járni ?? HIszen mi sohasem voltunk nem járók. látod ?? itt járunk közöttük. mégis kit ébreszthettünk mi fel ? ... MIt gondolsz ? mit kell cselekedned ?

 ez az ember pedig nagyon elkeseredett , mert úgy akart járni a járókkal Persze tudta ,hogy bármikor elmehet a járókhoz, de tudta azt is ,hogy hol a helye. És maradt a nemjárók között. És elhitte, és tudta , hogy meg kell tanítania őket járni. És olyan szép meséket mondott. és olyan nagyon akarta ,hogy járjanak , de senkinél sem tudta elérni ,hogy egyetlen izmát megmozdítsa. Látott olyanokat is , akiknek mozgott egy izma föl , s le. És mondta neki :
 - neked van egy izmod ! mozgasd még erősebben!
Az pedig így válaszolt:
 - ne parancsolgass Te nekem !! mégis kinek képzeled Te magad ??  Különben is , izmok és mozgás nincsenek ! pár bolond találta ki ezt pár éve. Igazából nincs is.

És ez az ember elszomorodott , hogy semmi haszna nincs a világban. Tudta , hogy nem mehet el , mert nem is akar igazán. De olyan fölöslegesnek érezte magát !! Végtére teljesen elfelejtett mindent amit tanult. MOzgott ugyan , de hol van az már a régi felismerések öröméhez , és hitéhez.

 folytassam a mesét ??

attila

*************************************************************************

bocsássatok meg nekem kérlek , itt a mese egy másik mesében folytatódik :

 ismertem egy embert aki vak volt , és ez az ember hallgatott meséket egész életében. egyszer egy mese így szólt :

                -  mi mindannyian vakok vagyunk és ez nem mindig jó. Akkor majd amikor eljön az ideje, megvakulunk teljesen. Vakok leszünk a hallástól , vakok leszünk a járástól , vakok leszünk a a tapogatózástól is. És eljön a teljes vakság. és nem lesz semmi. Mi magunk is megszűnünk létezni.

És ez az ember visszakérdezett :

- ugye hogy nem így lesz ? Hiszen a vakságból látásra jutunk! Aki pedig nem jut a vakságból látásra, az csak egy kicsit még jobban megvakul, de azért nem szűnik meg teljesen létezni ugye ???? Nem jön el a teljes vakság ugye ? mondjátok azt ,hogy ez lehetetlen !!!

És azok így válaszoltak :

-          De bizony , hogy így lesz! megszűnünk létezni! Eljön a teljes vakság ! És semmi sem lesz !

És ez az ember , aki vak volt nagyon sírt, mert nem tudta elfogadni ezt !!!

És menekülni akart a meséktől, de nem engedték neki. És tapogatózott és bizony sokakat megütött. Nem mert akarta, hanem mert nem akarta és nem is tudta hogy mit cselekszik. És bizony sokan őt is megütötték. És tele volt haraggal, és gyűlölettel. És tudta ,hogy ő nem lesz ilyen mint ezek. De még egy ideig nem menekülhetett.

                Aztán jött egy idő, amikor menekülhetett. És ahogy menekülhetett, tapogatott valakit , aki mintha nem úgy mozgott volna mint a többiek. Persze nem lehetett ebben egész  biztos , de valami azt súgta neki ,hogy ez az ember valahogy más. És meghallgatta a mesét amit ez az ember mondott, aki más volt kicsit. És a mese szép volt. Annak ellenére , hogy voltak benne csúnya részek is , nagyon csúnyák, azért volt olyan is , ami tetszett neki.

 És elment egyszer ezzel az emberrel a barátai közé. és nagyon fura érzés volt! Hm. mintha ezek nem tapogatóznának ! és élvezettel hallgatta a mesét amit mondtak. A mese néha nagyon szép volt és meleg, máskor pedig kicsit azért hideg. De ugyanakkor azért ez már egy nagyon szép mese volt. És mesemondás után látta hogy ezek az emberek valami furát csinálnak! amennyire ki tudta tapogatni , a mozgásuk egybehangolt volt, és rendezett !! Hogyan lehet ez ? Talán nem kell tapogatniuk ?? Hiszen tapogatással nem lehet elérni ilyen összhangot. Kész mozgási szimfóniát !! Nem tudta mire számítson! És egyszer csak … látott egy kis fényt…. Egy ici pici fényt. Amely viszont ez egész testét bevilágította ( bár nem látta , de úgy érezte ). És a meleg fény felébresztette. Fényt látok ! És milyen jó is ez !!! Csak megijedt…. Ez a fény meleg. Talán teljesen eléget! és nem mert belenézni oda, ahol a fényt látta. És bár vágyott a melegre de mégsem mert, csak… ápolgatta és őrizgette ezt a nagyon szép emléket ! Ahogy azonban hidegebb lett … már nem akart élni e nélkül a fénysugár nélkül. És kicsit félve , nem bízva önmagában… elkezdte …. lassan , kimérten…. odafordítani a fejét , ahonnan a fénysugárt látta… És … HIRTELEN … mi történt ?!!!! …. Még oda sem fordította a fejét , és újra látta a fénysugarat! Szikrázó fényét, és átható melegét érezte, mely az egész testét felmelegítette …. milyen jól esett neki. Mintha gyermekkora minden álma valósággá vált volna egyetlen pillanat alatt.

Ma már tudja ez az ember , hogy a fénysugár ugyanúgy kereste őt , ahogyan ő is kereste a fénysugarat. Átható szeretetét élvezte ez az ember emlékeiben. És a fénysugár is vágyódott, sokkal nagyobb vágyódással , mint amit ez az ember egyáltalán el tudott képzelni akkoriban, hogy megtalálja. De az első lépést az embernek kell megtenni.

És ez az ember szerelmes lett a fénysugárba, ollyannyira, olyan szerelemmel , melyet a halál sem bonthat fel. És szerelmet vallott neki…

A történet folytatását is szívesen elpostázom ( így email-ben persze ) ha csak egy sort is írtok , hogy érdekel valakit

************************************************************************

És amikor szerelmet vallott , igazán nem látott változást a fénysugárban. Hiszen a fénysugár mindig szerette őt , még akkor is , amikor még olyan kicsi volt , hogy olyan pici korára még vissza sem tudott akkoriban emlékezni. És a fénysugár elvezette őt mindenhová, olyan gyönyörű helyeket látott amelyeket el sem tudott képzelni. És fény mozdult a testében. Milyen gyönyörűség is volt. és a fénysugár megtisztította.

 Ekkor úgy gondolta, hogy már tiszta (pedig érezte , a sugár tisztítja) elment azoknak az embereknek közibe , akiknél volt , amikor először látta a fénysugarat. És mesélt nekik erről. Az az egy pedig,  aki meghallgatta, azt mondta neki :

-az amit Te látsz , az nem fény , hanem a sötétségnek sötétsége ! Biztos lehetsz ebben ,hiszen mi látjuk. De olyat mint Te , mi nem látunk. Tehát ez a sötétségnek sötéte kell legyen. És mondott még neki ezt azt az az ember aki meghallgatta, és bemutatta neki az ő hatalmát. És az az ember, aki látta a fénysugarat elhitte. Noha ott volt még mellette a fénysugár, akinek fényében fürdött.

Elhitte.

 És a fénysugár nem mondott semmit.

És akkor hazament az ember és olyat tett, amit később nagyon megbánt. Azt mondta a fény sugárnak , hogy többé ne világítson rá.

A fénysugár nem mondott semmit ,

.. nem válaszolt.

..Kihúnyt.

 És ez az ember nagyon sírt, miközben azt mondta a fénysugárnak , hogy ne világítson rá többé. És csak sírt és sírt és sírt és sírt és sírt. És próbált mindent úgy csinálni, ahogyan azt mondták neki azok az emberek akik között először látta a fénysugarat.

Pedig nem belőlük jött a fény!.

Csak éppen közöttük volt, amikor látta a fénysugarat.

És a fény nem tért vissza. Bár minden amit a fénysugár tanított megmaradt, a fénysugár nem volt ott. És teltek a napok És teltek a hetek És hónapok lettek És évvé váltak. És ez az ember teljesen összezavarodott. Semmit nem tudott már,

csak azt 

hogy

NEM AKAR ÉLNI. NEM AKAR így lenni!

folyt. köv. ( ha írsz bármit , hogy szeretnéd megkapni :) )

**************************************************************************

Nem akart tehát így élni ez az ember . Mindazok akik körülötte voltak , nem vettek észre semmit. Látszólag élt egy átlagos életet.

Bár ő sem tudta hogy, eljutott arra a pontra, hogy valami fog történni. Csak egy pici sejtés volt ez, hogy az utak összeérnek. Olyan csomópont jön , mely elkerülhetetlen. Hajnali szellő hangját hallotta meg.

És a szellőnek értelme is volt. és beszélt hozzá. Mit mindott? Azt mondta, hogy menjen az ő ágyára, és amikor az ágyához ért, látott egy könyvet. Már régen ki akarta azt olvasni. És lefeküdt. És kinyitotta azt a könyvet. És a könyv lapjaiból. Ahogyan eddig sohasem. Kicsinyke fény sugárzott. Halvány tavaszi fény. Épp elég hogy olvasni tudjon.

És ahogy olvasta furcsa dolgok kezdtek el történni. Mert minden dolog ami a könyvben írva volt tizenöt-húsz perccel korábban megtörtént, mint ahogyan ezt a vak ember olvasta volna.

Hallott egy hangot.

Jöjjek e közelebb ?

Összezavarodott, hiszen oly régen nem hallotta e hangot. Csak állt ott mozdulatlanul. Mintha el sem hinné. Csak élvezte. Azt a kicsi dolgot ( Ó milyen nagy dolog az ) hogy a hang , az az oly kedes hang … szólt.

Azután eszébe jutott minden. Minden , ahogyan elküldte a fénysugarat. A mihaszna emberek, akik mit adhattak neki minekutána nem volt már a fénysugár vele. És látta, hogy milyen hiábavaló minden , ha ninncs ott a fénysugaracska. És ekkor sírni kezdett. olyan sírással amilyet még sohasem sírt. És azt visította könnyein át eltorzult arccal : - GYERE kérlek.!

És a fénysugár jött közelebb. Nem fénysugár volt azonban többé , hanem a fénynek özöne. Özön-tüze, Özönvize, ki hogy mondja.Nincsenek szavak. Nem sokra emlékszik ez az ember, csak arra, hogy oly sokszor megkérdezte ez a FÉNYÖZÖN : jöjjek közelebb? az ember mindig így válaszolt : igen. vagy : igen gyere! vagy: igen gyere kérlek, jöjj közelebb! Azután egyszer csak kimondott 30 szót. nem számolta pontosan , csak kb.

Később tudta meg. 30 nyelven mondott ki egyetlenegy szót. : ATYA, vagy mondhatnánk úgy is : ATYÁM. Lények melyek voltak fényből megálltak. Amikor kinyitotta kicsi szemét. Csarnokot látott. Szikrázó fényből minden, amelyre nincsenek szavak.

Érezte hogy fény áramlik be a talpán át. És  a fény változásokat indított el benne. Lepergett előtte az élete. És sírt ahogyan sohasem még. és mondta : BŰNÖS VAGYOK ,NE HARAGUDJ KÉRLEK!

Nem válaszolt rá.

 Nincsenek szavak.

Érezte azonban ez az ember, hogy minden bűne fájt a középpontnak , hogy is fájt.

Sokkal jobban ,mint ahogy neki fájt valaha. És érezte azt is ,hogy a középpontnak fáj ugyanúgy minden ahogyan bárhogyan a teremtett világban. Bárki által, bárhogyan történjék is a fájdalom. És tud nevetni. Oly örömmel, mely ember számára elképzelhetetlen, lehetetlen, mert nincsenek szavak.

És mélységébe ejtetett ezt az embert , le a fény tengerének középpontjába. És a tenger mélységében feküdt és fény áramlott át rajta.

Bár már nem tudta kicsoda .

Érezte, hogy egész lénye csak egy nagyon laza törékeny háló mely energiát áramoltat, és a fény tengeréből őbelé, ebbe, vagy ezen át a nagyon finom szinte nem is létező hálón át tömény fény áramlik…,   nem bele, csak át rajta. tiszta volt.

(békesség, küldöm a többit is , aki visszaír ,hogy jöhet , szeretlek titek)

***************************************************************************

oly sok mindennek találkozott hogy fel nem foghatta, és nincsenek szavak.

egy hang szólt:

                - ENYÉM VAGY.

nem értette az ember: - tessék?

-ÉN FIAM VAGY.

                nem értette : -tessék ?

                               - ÉN FIAM VAGY , MEGSZÜLTELEK.

                nem értette: -hogyan lehetséges ez?

                               -ÉN FIAM VAGY TE! MERT MEGSZÜLTELEK TÉGED.

                nem értette még mindíg: -hogyan lehet?

                               -ÉN FIAM VAGY TE! ÉN MA MEGSZÜLTELEK TÉGED.

                kérdezett még párszor. a válasz mindig ugyanaz volt. az utolsó amit írtam: ÉN FIAM VAGY TE! ÉN MA MEGSZÜLTELEK TÉGED. tíz gyötrelmes év várt rá ekkor, addig amíg megérti mit is jelent ez az egyszerű mondat.

( mint mindig , küldöm a folytatást is , amikor kéred , szeretettel , attila )

**************************************************************************

Hamarosan hazament az anyjához.

 Vajon ő volt a valódi anyja?

 Hamarosan hazament.

 Vajon az volt az ő valódi otthona?

És amikor „hazament” , hatás alá került. Olyan hatás alá, melyet sohasem felejt el tán. És egyszer csak … nem látta többé a fényt és nem hallotta többé a fényözönt. Gyötrelmek kezdődtek. 10 év gyötrelem.

Úgy érzem, nem szabad vállalkoznom arra, hogy akár csak meg is próbáljam leírni azt a fájdalmat , amit akkor érzett ez az ember, amikor elszakítva érezte magát az Atyától. Mert nincsenek szavak.

Kedvességét és féltő szigorát leírni nem lehet, (pedig szabadságot ad minden lényének). Ahogyan azt a szeretetet se, melyet minden élőlény, sőt akár a kövek és a levegő iránt érez. Mert nincsenek szavak.

Nem lehet leírni a fájdalmat, amit akkor érzett ez az ember , amikor érezte azt az űrt… .  És nem sírt… . Már nem tudott. Csak érezte az iszonyatot. Semmit sem értett ismét. Nem értette , hogy ha valaki oly magasra jut , hogyan is eshet le. Miképpen lehet ez?

Pánikba esett. Érezte , hogy imádkoznia kéne ! Beszélnie atyához. hiszen pontosan tudta, hogy minden szavát hallja , minden fájdalmát érzi. Tudta, annak ellenére, hogy nem érezte többé az ő csodálatos apját. De nem felejtett el semmit.

És nem mert imádkozni. Azt érezte, hogy ha imádkozna, Atya újra elfogadná őt. Miért nem mert hát ? Azért, mert tudta ,hogy nem élne túl még egy ilyen fájdalmat. … És hogy milyen pontosan is gondolta … , nem is sejtette még ekkor. …Pedig át kellett élnie újra , … sok-sok évvel később… .

Milyen is volt ez a tíz év? Gyötrelmes, bár mintha használtam volna már ezt a szót. Sokmindent tanult ez az ember. És semmit nem felejtett. Látta nem csak a fény lényeket, hanem a sötétség lényeit is. Egykor angyalok voltak. Egykor talán fény áradt belőlük. Mára csak elnyelik. Látta az árnyékaikat. Borzalom. Embereken látta őket. És az emberek nem tudtak semmit. Vakok voltak. Ahogyan egykor ő.

Látta az árnyékokat … nem csak másokon…. Saját magán is….

Hányszor akart tenni valamit…  . Hogy segítsen másokon… .

Pedig saját magán sem tudott. Vergődött. 

Pedig … milyen szerencse … azért így is fejlődött. Látott sokat.

És ahogy mindennek elkövetkezik az ideje, aminek el kell következnie, ismét egy olyan útelágazáshoz ért, amelyen át kell haladnia. Mert minden út erre vitt.

 És ha tudta volna ,hogy mi vár rá, akarta volna e vagy sem ? … …

De nem tudta.

( ahogy mindig , ismét kérned kell , hogy küldjem a folytatást. ahogy készen lesz ,küldöm. nagy szeretettel : attila)

*************************************************************************

Az útelágazás ideje pedig következett. Sokmindent látott , sokmindent hallott ez az ember.

Ahogyan kezdtek rendbe jönni mindenféle feladatai, egyre bátrabb lett. Sokmindent mert.

És olyan hibát követett el, amit nem felejt el soha. Azt a helyet, amit kizárólag Atya tölthet be, egy embernek adta. Talán nem is kell írjam…, ami lett , az tragédia. És a fájdalom, hogy ott volt valaki azon a helyen, és újra elveszítette, hogy újra ott tátong az az űr, … nem akart megszűnni.

Ez az ember pedig érteni akart.

És mindenekelőtt …, kétségbeesésében…, meghalni.

És amikor elvégezte hogy meghal, hogy nem akar tovább élni. Mintegy fénysugár tört át sűrű sötét fellegeken a fény. Fényözön volt most is, a fénynek özöne.

Lágy hangon szólt. És gyógyítgatni kezdte.

Erős és határozott hangon szólt. És tudta az az ember, hogy minden amit hall, igazság. És engedelmeskedett.Semmire, de semmire nem figyelt már , csak az egyetlenegy atyára. Sok idő telt el így , talán hónapok is.   

Látta az az ember , hogy nincs semminek értelme , hanem csakis és kizárólag az atyának van értelme. Látta, hogy minden eddigi élete hazugság volt és hiábavalóság. Hogy még amiről azt hitte , hogy van neki , az sem volt. És feladott mindent.

És kérte az atyát, hogy hadd haljon meg. De az atya így válaszolt : Nem halsz meg.

Hányszor és hányszor kérte.

És mindig ugyanaz volt a válasz.

Ekkor az az ember megszorította saját magát. Még álmában sem hagyott nyugtot a testének. A teljes engedelmességet akarta, minden eddigi megszokása helyébe. És  úgy tett mindent ,hogy  az teljesen rendben legyen a testének.( legalábbis amiről azt tudta, hogy az úgy jó )

Mást is akart, Látta, hogy minden gondolata hiábavalóság, hogy egyedül atya gondolatai a helyesek, és elkezdte üldözni a gondolatait.

 ( Mindeközben azt is látta ,hogy minden szó is hiábavaló, amely szavak nem az atya szavai, és üldözte azokat a szavakat )

És ahogy üldözni kezdte a gondolatait, egyre mélyebbre ment. Közben szorította a testét, mely engedetlen lett volna. És meg sem szólalt.

Üldözte a szavakat. És ahogy mindezeket végezte, egyre mélyebbre és mélyebbre ment. Nem állt meg. Még még még mélyebbre hatolt. Nem is tudom meddig csinálta ezt. Talán két hétig is. és elkezdte kigyomlálni a gondolatait, nem sok maradt, és elkezdte kigyomlálni a gondolat töredékeit is, azok sem maradtak.és amikor nem voltak gondolatai, megfojtott és megakadályozott mindent, még mielőtt az gondolattá vált volna.

Egyszercsak eljutott arra a pontra, hogy nem gondolkodott. Nem azért mert nem akart gondolkodni, hanem mert már arra sem gondolt ,hogy nem akar gondolkodni. És eljutott a forráshoz,  de nem úgy mint eddig. ismét ismerte a forrás minden akaratát.

de eljött egy pont.

Sohasem lépett ezen túl.

Tudta ,ha megteszi sohasem fordul vissza többé.

Hogy teljesen az atyáé lesz ,

gondolkodás néklül bármikor és bármit megtesz , amit csak az atya kér tőle, hogy tegyen.

Érezte ,hogy ha ezen a ponton túlmegy, akkor többé nincs visszaút. Egy döntést kellett hoznia. amely egész lényére végérvényes és valós, ha úgy dönt ,hogy továbbmegy. … És … tovább lépett .

Mi is történt ekkor ?

Nehéz lenne leírni.

Tényleg , … nincsenek szavak.

… Fénnyé vált.                      Szeme volt                  szája volt         érzékelt is. De már fény volt.

kIcsoda fogalmazhatja ezt meg?

A békesség , hit hatalom szeretet megbocsátás erő ő lett. És azok lettek ő. Kicsoda fogalmazhatja ezt meg?

Vége… , itt ér véget a történet.

Amikor minden bevégeztetett.

Elfáradt , és az ő fáradtságában nem volt menedéke, és az erő lett az ő menedéke , és erővé vált, és az erő sohasem fárad el.

 Békétlen volt és az ő békétlenségében a béke lett a menedéke, és békévé vált , és a békében nincs békételenség…

béke … végre , at last …

************************************************************************ 

Mese a fáról és a kismadárról

Élt egy fa az erdő közepében. És ezen a fán lakott egy kismadár. És a kismadár mindennap tisztítgatta és ápolgatta a fát. Megszabadította férgeitől-kukacaitól. Még a fa kérge alól is kiszedte a kártevőket. És fészke oly könnyű volt, meg sem érezte azt a fa.

Laktak azonban a közelben hangos és zajos madarak is. Ezek mindennap berepültek a fa ágai közé, és nagy, tehetetlen testükkel tördelték ágait. Zajongtak!

Elvették a fától azt a kicsinyke nyugalmat, ami adatott néki. Ezért a fa, mintha tehetne bármit is, ágaival csapkodni kezdett. Azért, hogy elijessze ezeket a nagy madarakat! És jajj, mi történt…? Íme elriasztotta a kicsiny madarat is, aki mindennap gondját viselte.

Miközben pedig csapkodott jobbra-balra fájdalmát enyhítendő, még további sebeket is szerzett az ő saját össze-vissza csapkodásával. Ágai túlságosan merevek voltak, nem lehetett volna azokat egymáshoz csapkodni, illetve minden irányba hajlongattatni, anélkül, hogy meg ne sérüljenek. Nem volt már ott a kicsinyke madárka sem, hogy sebeit meggyógyítgassa, hogy kiszedje belőlük kicsinyke csőrével a kukacokat-férgeket.

Így sebei elférgesedtek, így még jobban fájtak neki! Egészen addig, míg ez a fa teljesen le nem gyengült már! Nem tudott már csapkodni ágaival. Csak állt ott és várta a halálát!

Látta azonban ez a kismadár, hogy már nem csapkod az a fa. Így visszaszállt rá. Türelmesen elkezdte kiszedegetni sebei közül a férgeket, kukacokat. Lassan … a  fa … gyógyulni kezdett. Erősödött.

Ágai közé még mindig visszajártak a nagy madarak, akik tépték és cibálták ágait. A fa azonban nem tett semmit. A kismadár pedig gyógyítgatta a fát, úgy ahogy csak tudta. Újra fészket rakott ágai között, hogy közelebb lehessen hozzája minden napon. Minden nap gyógyította, ürülékével pedig még meg is trágyázta a fát. A fa pedig elmélyedt, nem tett semmit. Érezte, sőt élvezte, ahogy a kicsinyke madár finom csőre megszabadítja összes kártevőitől, miközben kérgébe, sőt néha még kérge alá is becsíp. Lassan különbséget tudott tenni a kicsinyke madárka kicsiny csőre okozta fájdalmai és a nagy madarak törése-zúzása okozta fájdalmai között.

Ahol a kismadár szeretetteljes munkálkodását élvezte, ott helyet hagyott a kis madárnak, hogy az kellemesen dolgozhasson. Ahol pedig a nagy madarak beférkőzhettek lombjai közé, oda új ágakat növesztett, így a nagy madarak nem tudtak többé betörni lombkoronájába.

A kismadár, csak dolgozgatott, erősítette a fát, akinek lombkoronája megnőtt, erősödött. Ha nagy madarak tévedtek erre, ezen már csak nevetett ez a fa, legmélyebb üregein belül, hiszen azok már nem voltak képesek áttörni sűrű lombkoronáját, ezért verekedésüket máshol folytatták. Ha neki is csapódtak, sűrű és erőteljes lombkoronájából visszaverődtek, nem tudták többé áttörni élettel teli levelei és erős ágai erős páncéljait. A fa pedig eszében tartotta, hogy milyen jó is a kismadár szerető gondoskodása. Még akkor is, ha néha megcsípi egy kicsit. És boldogan éltek sok-sok-sok éveken át. Szövetségük pedig erős volt, semmi sem törhette azt meg. Így történt.

***********************************************************************

A tornyok

Élt egy torony a hegynek tetejébe.

Kevélyen nézett le mindenkire.

Kemény, fehér sziklákból faragták ki köveit. Illesztései szépek voltak és tetszetősek, mutatós volt az emberek szemeinek.

Néha felhők jöttek.

Fehér felhők, melyek szelíden elkerülték ezt a tornyot. És szürke felhők is, melyek bár el nem kerülték, de nem árthattak néki semmit.

Hajladoztak körülötte a fák, ahogy fújta-fújdogálta őket a szél, és hajladoztak a füvek is.

Szél kapott a vizekbe, hogy hullámzásra serkentse azt. …

A torony pedig dacolt a széllel.

Látta, ahogyan állatok élnek.

Ellenek, esznek, keresik egymás társaságát.

Hajlongó füveket esznek, vagy éppen egy hajlongó fa ágai közé rakják fészküket. És bár a torony kevély volt, valahol legbelül, zord köveinek és illesztékeinek rejtekén … , olyan nagyon egyedül volt.

Soha nem gondolt erre! Félt, hogy talán még a gondolat is meggyengítené.

Talán csak egy kicsiny darabkája mozdulna meg … , talán csak egy porszem mállana le róla …. , mégis ...  félt, félt, hogy keménysége és szikla elhatározásai nem lennének többé oly merevek … , kibírván a szelek minden játékait.

Csak állt, dacolt.

Nagy vihar jött egyszer. És bár a torony szép volt, és tetszetős az emberek szemeinek, mégiscsak embereknek kezei építették fel azt. Nem lehetett tökéletes.

Eresztékei megmozdultak. Kibillent egyensúlyából. Zuhant. És földet ért. Merevsége nem viselhette el a nagy szeleknek minden zúgásait.

Tudta … , nincs semmije többé.

Nem kételkedett ... , tudta ... , az emberek építették, az emberek kitartanak mellette ... !

Nem így lett … .

Elhagyták ... az emberek … . Ledőlve nem volt már jó senkinek sem.  Sem embernek, sem állatnak nem volt hasznára.

Állt … ,  félredőlve… ,  tagbaszakadtan… ,  fáradtan… , elesve…!

És szelek jöttek, és esők jöttek. És mosták ezt a tornyot.

Minden kövét külön-külön. Immáron hozzáférhettek.

És élei elmosódtak, kövei elmállottak, úgy érezte … , nem jó már semmire … . Állatok jöttek közel… .

És… lássatok csodát! … Fű nőtt a kövei között! És ez a kőhalom, ki egykoron torony volt… és oly magányosan állt a szirten …

nem volt többé egyedül! Hogy örült is ennek az egyetlen fűszálacskának, amely ott sarjadozott egyik kövének hasadékaiban. A füvet több és több kicsiny szálacska követte. Még kisebb bokrok is megtelepedtek árnyékában.

A szikla, mely kőhalom volt már, és nem torony  … 

Örült.

Mindaz, amit szívében kívánt, ímé megvalósulni látszott.

Ugyan elhagyták már az emberek, és nem gondoltak semmit sem felőle, de … ki sem szedték kövei közül a magokat. Nem féltették, hogy megromlik a torony!

Őzek bújtak meg árnyékában, menedéket remélve, … és a kőhalom úgy érezte, ismét van feladata ... .

Azután porladni kezdett ismét.

Megijedt,

de reménykedett.

Eddig sem volt ám semmi rossz a korhadásban, a málladozásban. Miért is félt volna tőle ismét?

Lassan…

teljesen felolvadt … az esők lágy cseppeitől.

A szellők fuvallataitól… .

Keményebb részeit zivatarok és fagyok repesztették, porlasztották. Végül… semmi sem maradt. … Nem volt alakja ... , sem formája, sem pedig „dicsősége” nem volt többé. …

Nem is hasította többé a szeleket.

Útjukból nem formáltak másat a felhők.

És mégis élt! Most élt csak igazán! Porait felszívták a növények! Hogy suhant, suhant a leveleikben! Állatok ették meg ásványait! Egészséget és jólétet adott nékik. Beépült létfontosságú szerveikbe. Nem volt többé elhanyagolt egy kicsit sem! Látta és tudta, hogy milyen hatalmas feladata van.

Barátja volt mindennek és mindenkinek.

Emberek? Hol voltak már azok?! A mindenség volt körülötte, mely körülvette, mely felszívta és magához ölelte! Elringatta ... , gallyakban és ágakban ölelte.

Futott a szarvasokkal, és hallotta a farkasok üvöltéseit. Élt!!! ….

És most… hogy bennük élt… , megértette hajladozásaikat … .

Megértette, hogy miért is hajladoznak … . A szél ringatta ... ringatta .... ringatta őket is…

Erről szólt ez a történet...