HTML

2010.02.10. 12:10 bordam

Weiner Sennyey Tibor levelei

Címkék: irodalom india zen

Weiner Sennyey Tibor költő, az Irodalmi Jelen szerkesztője, az Egy Csepp Szangha tagja. A következőkben három "vasárnapi levelét" olvashatjátok.


 

 

A ravasz-jóga, az agy-zen, és a füstölgő szkepszis

 

Az hogy a Keleti-tanok beáramoltak a Nyugati-világba nem ma kezdődött el, s a mindezekkel szemben megfogalmazott szkepszis sem új keletű. A jóga és a zen gyakorlásának és eredményeinek nyugati, vagy európai lélekre való alkalmazhatóságát erősen kétségbe vonja még egy olyan tekintély is, mint C. G. Jung. Ugyanakkor nem tud elmenni szó nélkül a két jelenség mellett, s bár a jógával szemben igen szigorú, míg a zent a lehető legtöbbre értékeli.

 

Tudományos szkepszise azonban soha nem magával a jógával, vagy a zennel szemben lángol fel, hanem sokkal inkább azoknak itteni alkalmazhatóságát véli kockázatosnak, de legalább is kérdésesnek. A világ legfontosabb tulajdonsága azonban a változás. A különbség Nyugat és Kelet között is változik. Ma már egyre inkább beszélhetünk egyfajta Észak és Dél relációról, de még ez is csak ködös viszonyítás ahhoz képest, hogy sugármeghajtású repülőkkel járunk, és a világháló összeköt mindent.

 
A dolgok megváltoztak, Doktor Jung, s elmosódnak a határok Kelet és Nyugat között éppen úgy, mint pszichoterápia és zen között.

 
Mégis bizonyos kijelentései Jungnak annyira pontosak és megfontolandók, hogy mielőtt a jóga olyan mélységeibe merülnénk, ahol mester révén gyakorolnánk azt, s a Kelet világosságát tanulmányoznánk Kacsvinszky Józseftől, vagy valódi zen ülésekre, úgynevezett sessienekre járnánk, s ott gyakorolnánk a kiüresedést, elengedést, a nem-ragaszkodást, vagy elmélyednénk a Jung által is említett Suzuki Nagy felszabadulás című könyvében, vagy Sodó Harada Rósi útmutatásaiban…, tehát mielőtt a valódi gyakorlás útjára lépnénk nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy félig-meddig még mi is „Nyugatiak” vagyunk, bármit is jelentsen ez a XXI. század hajnalán, s Jungnak kijelentései ránk is vonatkoznak.

 
„Az utat vesztettség nálunk a lelki anarchia határát súrolja.” – mondja A jóga és a Nyugat című tanulmányában, s ahelyett, hogy „utánoznánk” a jógát abban reménykedik inkább, hogy „A Nyugat az évszázadok során létre fogja majd hozni a saját jógáját, mégpedig a kereszténység által megteremtett alapokon.”

 
Ez bizonyos szemszögből pozitív felértékelése a keresztény alapoknak, s komolyan megfontolandó jövőkép. De vajon éppen a jóga által felkínált lehetőség nem az-e, hogy különböző gyakorlatok és elmélyülések révén segít felszabadítani és nem túl szépen kifejezve szinten vagy kondícióban tartani az egyén testét és lelkét? Valamiféle egyensúlyra való törekvést segít elő az egyén maga és „ön-maga”, lénye és léte között. Mindazon évszázadokig, amíg a Nyugat kifejleszti „saját jógáját” nem zárkózhatunk el a keleti tradíciók adoptálásától. Ugyanakkor helyes a szkepszis, mondjuk a csakrákkal szemben, amit nem oly rég egy magyar festőnő egyik képén láttam a lehető legjobban megjeleníteni. Rutkai Bori képének címe Hófehérke és a hét csakra, ahol az ismert Hófehérke testében a hét kicsi törpe a közhelyszerűen megszokott színábrázolással a hét különböző csakra-központokban helyezkedik el. Humor nélkül minden szokássá és beidegződéssé válik. A szokás előszobája a dogmatikus befagyott elmének, amely nem képes a széles horizontra rácsodálkozni, s önnön nyomorúságából kiutat keresni. A humor mindig leleplezi a bigottságot, és a hülyeséget. Ezért helyes, ha a mi – úgynevezett „Nyugati-jógánk” alapjainál már elvetjük a humor csíráit. De ezek csak az első gondolatok, melyek még jócskán továbbgondolásra tartanak igényt.


Egészen más a helyzet a zennel. Ahogy Jung mondja „a zen maga is talán a legjelentősebb ága annak a fának, amelynek gyökereit a páli kánon gyűjteményei képezik” – s amelynek célja a szatori „a megvilágosodás egy olyan fajtáját és útját jelöli, amire európainak csaknem lehetetlen ráéreznie.” Ahelyett, hogy azzal a hiú ábránddal kecsegtetnénk önmagunk és olvasónk, hogy mi le tudjuk írni mi az a zen, hiszen az éppen olyan lehetetlen mint megmagyarázni a lélek fogalmát, a bálnák énekét, az élet kialakulását a szervetlenből a szervesen át és vissza, vagy egy fa teljes alakjának – az utolsó gyökerétől a legvégső lombkoronájáig – a leírása, tehát mindezek helyett, el kell tűnődni Jung alábbi kérdésén: „miért kerül egyáltalán sor a megvilágosodásra, és az miből áll, vagyis mitől vagy miről világosodik meg az ember”?

 
Elég, ha eltűnődünk ezen, itt nem feladatunk megmagyarázni mindent szerencsére.


Mindezek után Jung példákat hoz európai megvilágosodásokra, lehetőségekre és utakra, úgyis mint Jacob Bhöme, Eckhart Mester, vagy Swedenborg, s megállapítja, hogy „sok szatori-élmény nem csak súrolja a groteszket, de annak közepébe toppan és szinte teljes sületlenségnek hangzik”. Mindezek ellenére vagy éppen ezért a szatori felszabadító ereje nem kétséges előtte sem, s „olyan átalakulási élményről” kezd beszélni „mely gyakran a leghevesebb szülési görcsök közepette megy végbe”. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember „mást lát”, hanem arról, hogy „másképpen lát”.

 
Az európai útról van egy igen fontos kijelentése, mégpedig, hogy „A mi próbálkozásaink – kevés kivétellel – mind elakadtak vagy a mágikusban (misztériumkultuszok, ahová a kereszténység is sorolható), vagy az intellektusban (a Püthagorasztól Schopenhauerig terjedő filozófiák).” Ez az egyik legmegfontolandóbb kijelentése számomra. Megakadni a mágikusban és az intellektusban? Igen. A nagy bukfenc.

 
Semmivel sem elégedhetünk meg, mert „minden illúziók legelőkelőbbike azonban az, hogy valami elég.” – éppen ezért a zennel kapcsolatban is áll az a kijelentés, hogy „Teljességélménnyel csak maga az egész szolgálhat, semmi olyasmi, ami annál olcsóbb, vagy csekélyebb.” Amikor ideértem eszembe jutott a szufi költő, aki azt mondta, hogy amit barátaimnak adnál – add ellenségeimnek, amit nekem adnál – add barátaimnak, én megelégszek veled magaddal. Ez a veled-magad, ami mégis elég, mert minden benne foglaltatik lenne talán a zen célja. Talán nem, s itt is valami egészen más megközelítésre van szükség, nem elég ülni és gyakorolni, teljes élettel kell odafordulni felé. Hiszen, ahogy Jung zárja sorait „a zen intelligenciát és akaraterőt kíván, mint minden nagyobb dolog, ha valódivá akar válni.” – De mit jelent ez a valódiság?

 
Kutyaharapást szőrével. Mit tudom én!

 
De kiderítem.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek II/36.)


 

 

A nem-ártás elve

 

Ahimsa, azt jelenti nem-ártás. Ahimsa, vagyis nem okozunk szenvedést, nem bántunk senkit, nem törünk mások életére. Ahimsa, a nem-ártás elve azt is jelenti, hogy nem gondolok rosszat másokról, nem akarok rosszat másoknak, nem akarom mások életét tönkretenni, vagy tönkremenni látni. Mindenki, aki ma este ebben az országban lefekszik, mindenki, aki másnap felkel majd, s megkezdi a hetet, mindenki, aki fel akar most majd állni, gyászolni, és élni, minden szerb, román, magyar, mindenki, aki ember, annak az ahimsa gyakorlásába kellene kezdeni.

 

Ahimsa, a nem-ártás elve volt Ghandi politikájának egyik kiemelkedő eleme. A nem ártás elvét követve kéne élnünk. Hogy így lesz, vagy nem így lesz? Meglátjuk.

 
Az én generációmba tartoznak azok a fiúk, akiknek tegnap a vére folyt, s azok is, akik a vérüket ontották. Egy Európában, egy bolygón, egy hazában élünk. Felelősek vagyunk mi mind. De mit fogunk mindebből kihozni? Azt, hogy még több vér folyjék? Azt, hogy még több gyűlölet? Azt, ami már annyiszor megtörtént?

 
El fogják mondani, hogy az oktatás, a közbiztonság, a drogok és az alkohol, a megoldatlan ügyeink felelősek mindezért. És ez mind igaz is. De alkalom a szélsőségek még erősebb fellobbanására. Kérdést fognak ebből is csinálni, mert a kérdés eltávolít, tárgyiasít kissé, s tárgyiasítani kell a valóságot, mert nem lehet elviselni a tudatot, hogy én is ebben a valóságban élek. Pedig mi mind ebben a valóságban élünk. A valóságban, amely személyek és relációk, történetek és sorsok, emberek hosszú sora.

 
Ezek között az emberek között időről-időre áldozatokká és gyilkosokká válnak egyesek, és mindenki érzi: ennek nem így kellene lennie. Ennek nem szabadna megtörténnie. Megdöbbennek, pénzt adnak, vagy pénzt vesznek el, választásokat nyernek, vagy veszítenek, mocskolnak, vagy mocskolódnak. Mindegy, csak folyjék a vér… – mondják a gyűlölködők.

De, aki valóban figyel, aki érzi, hogy most csöndben kell maradni, gyertyát kell gyújtani. Most valami nagyon sötét ébredezik, egy nép lelkének sötét éjszakája, s ezt fénnyel kell távol tartani, akár csak egyetlen gyertya fényével is az otthonoktól és a szívektől.

 
Nem szabad gyűlöletet kelteni. Nem szabad okolni, és önbíráskodni. Nem szabad ölni. Nem szabad ártani. Ahimsa, mondja az indiai elv. Ha megütik egyik orcád, tartsd oda a másikat, mondja Krisztus. A mi „másik orcánk” most az, hogy megtanulunk valamit az indiaiaktól, amit a kereszténység is tudott, és talán – őszintén hiszem, hogy – még mindig tud.

Megtanuljuk az ahimsát. Nem ártunk. Nem ártunk sem tettben, sem gondolatban.

 

A gyász teljes a szívemben. Őszintén gyászolom ezt a fiatal fiút, és társaiért komolyan aggódok. És – talán csak páran fognak érteni – de sajnálom azokat, akik elkövették. Azért viszont komolyan aggódok, hogy a gyűlölet éjszakai fekete tüze majd  elterjed, elmarja a zöld növényeket, az életet, az erdőt, a józan észt is. Van, hogy a tüzet csak tűzzel lehet eloltani.

 

A gyűlölet sötét tüzére nincs más oltóanyag, csak a nem-ártás árva lángocskája.

 
Ha a mi generációnk lesz oly szerencsés és megöregedhet, akkor majd látni fogja, hogy mit hagyott maga után. Kérdések lesznek, amelyekre válaszolnia kell. Mit tettél apa? Mit tettél anya? – ezt fogják tőled és tőlem kérdezni, ha még lesz élet a földön, s reméljük lesz. Öltél?

Nem követhetjük el apáink és nagyapáink bűneit és hibáit újra, ráadásul hatványozottan. Nem válhatunk gyilkosokká sem szóban, sem gondolatban, főleg nem cselekedetben.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek II/41.)


 

 

Krúdy és a buddhizmus

 

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.

 

Egyikük azt mondja, nahát, ő erre már gondolt, ő ezt már kitalálta, s úgy gondolja, csak olyasvalaki írhatja meg, akit ő talált ki. S mivel ő talált ki engem: megírhatom. Pedig én csak arra gondoltam, hogy Krúdy hősei, s maga a szerző is, annyira mélyen érzékeltet bizonyos dolgokat, különösen a vágyak vonzó előszobáit, sötét és puha termeit, hogy azt csak olyan ember teheti, aki tudja mit ír le, mit mond. Mert e termekben a szenvedésből faragják a bútorokat, s ki beléjük ül, nem is sejti, hogy a tér tette ilyenné. A vágyak titkos terei ültették a szenvedés karosszékeibe, fektették a szomorúság díványaira. Tudja, amit Buddha tudott, hogy a vágy, az szenvedés, hogy a lemondás, és a többi helyes ösvény kivezethet minket a szenvedés termeiből, a vágyak csábító előszobáiból az igaz bölcsességhez. Úgy tudja, mint aki várakozott eleget már a vágyak szobácskáiban, s elmerült eléggé a szenvedés termeiben. De úgy is, mint aki – nevethetünk ezen, de – ismeri Buddha tanát. Ezt fogom most bizonyítani – mondtam a négy költőnek, s rendeltünk még egy üveg vörösbort.


A másikuk azt mondta, nevezzem meg a szöveghelyet, s az idevonatkozó szakirodalmat, majd nagyot koccintott poharával az enyémen. Az Őszi utazások a vörös postakocsin utolsó fejezetében Rezeda Kázmér és Krónpinc Irma a Gellérthegy szerpentinjein sétál, Irma így kérdez: „Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?” Erre Rezeda felemelt fejjel, nyugodt és éber tekintettel így válaszol: „Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.” Páli átírásban használja Buddha nevét. A történet tovább folyik, s egy másik szöveghelyen, kicsit később Rezeda egy könyvből idézi ezt a mondatot: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.” – lábjegyzetben a régebbi kiadásoknál ennyit találunk ott: L. J.: Dhammó.

 
A szakirodalom nem kimondottan foglalkozik a témával, két fontos kivétel azonban legalább érinti. Az egyik Szabó Ede közismert, alapos Krúdy-monográfiája, ahol ezt írja az Őszi utazásokról: „Itt merül fel először, mindjárt az ajánlásban, Buddha neve, s a regény végén, amikor Rezada úr szakít Krónprinc Irmával, a helyzet iróniája ellenére is őszintének érezzük a svábhegyi hársfa alatt keresztbe rakott lábbal ülő negyvenéves férfi vallomását: Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok… …. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz.” Szabó Ede megjegyzi, hogy „A könyvélmény – Lénárd Jenő Dhammó című könyvének friss olvasása – itt is tetten érhető, de az életformaváltás, sőt az aszkézis, a lemondás vágya, hitelesen Krúdy gyötrődéseiből fakad.”

 
Lénárd Jenő – ismét egy elfelejtett szerző az irodalomtörténet számára. Ki volt Lénárd, aki talán – erős a gyanúm – az említett Krúdy regényben Bonifácz Béla figurájához is minta lehetett? Lénárd Jenő (1878–1924) a századelő különleges alakja, filozófusa, orientalistája, írója, akit jóformán csak a németnyelvű keletkutatás nem felejtett el, köszönhetően németül megjelent cikkeinek, és persze fia. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes - sajnos szintén elfelejtett - Dhammó,
vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott. Eugen (Jenő) 1907-ben részese volt az angol Buddhist Society of Great Britain and Ireland alapításának. 1909-ben áttért az evangélikus hitre, akkor vette fel a Lénard Jenő nevet. Felesége Hoffmann Ilona (1888–1938) volt. Lénárd Jenő mondják, hogy legalább tíz nyelven beszélt. Buddhizmusról szóló alapműve – az említett Dhammó után – 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett. 1918 májusától Kis-Ázsiában vezetett expedíciót. A háború végén az expedíció tagjait internálták, és csak 1919 januárjában térhettek haza. 1919 augusztusától Fiumében az Atlantica Hajózási Társaság képviselője volt. Trianon után Ausztriába költöztek. 1924-ben Bécsben halt meg. Lénárd Jenő fiát sokan ismerhetik, Lénárd Sándor a Micimackó latin fordítója, a Római konyha, a Völgy a világ végén, és más művek méltán megbecsült szerzője. Jóllehet Lénárd Jenő eredményeit a keletkutatás közel száz év alatt lehet meghaladta, nekünk mégis a Buddho-Rupam esszéjét érdemes volna újra elolvasni… – mondtam a négy költőnek. Arra, hogy valójában ki volt, fia, Lénárd Sándor „Apám” című történelmi esszéje világít rá a legjobban, melyből kiderül, hogy „Nem olvashattam el könyvét Buddha életéről, mert nem volt ideje megírni – ez lett volna művének harmadik kötete.” Megjegyzem ehhez az esszéhez, csak Hunyady Sándor Családi album című önéletrajzi vallomása fogható. A kettőt érdemes volna összevetni, mint Oscar Wilde De Profundisát Boethius A filozófia vigasztalásával, vagy a pirkadatot az alkonnyal. De mindezt meghagyom filoszoknak, kiknek ez a foglalkozása, s visszatérek történetemhez.


Nos, Rezeda-Krúdy elolvasván a Dhammót, méltán mondja, finom iróniával Irma azon kérdésére, hogy „Buddhista lett?” – „Mindig az voltam, csak nem tudtam.” Vajon ismerte személyesen Lénárdot? Egészen biztos vagyok benne, bár bizonyítékom nincs. Igaz is, eszembe jut még Szörényi László egyik tanulmánya, ahol Krúdyval és Béccsel foglalkozik, s van egy ilyen mondat valahol az elején, hogy „Reméljük azt is, hogy vizsgálatunk a dzsungelszerű Krúdy-életműben valamelyest járható ösvényt vág, akkor is, ha a szórványos Krúdy-filológia nemigen is segíti munkánkat” – éppen így lehetünk Krúdy és a buddhizmus kapcsolatával, mely éppen csak egy a sok lehetséges ösvény közül, s megjegyzem, az említett Szörényi-tanulmány 41-es lábjegyzete kitér egy pillanatra erre a Lénárd-kapcsolatra is. Nem előzmény nélküli tehát a filológia és az irodalomtörténet kutatói számára Krúdy és a buddhizmus összefonódásával foglalkozni, mégis nem jellemző, mondhatni nincs benne a köztudatban. Pedig.


A harmadik költő mosolygott, s szólt, rendeljünk végre. Nyúlgerincet ettem, s éreztem előre, hogy álmaim úgy fognak elszaladni e szegény nyulacska hátán, mint midőn túl sok szép lányt látok az Andrássy úton, s csak nehezen alszok el gyöngy kedvesem mellett. Pedig a reggel mindig ragyogó, az ébredés kibékít a csöndes éjszakák után kissé talán a valódi önmagammal is. Talán harmadikuk tudott a legtöbbet a prózáról, a szépen folyó mondatokról, visszaidézni sajnos már lehetetlen. Hanem eszembe juttatta Hunyady Sándor 1924-es írását Krúdyról, talán a legérvényesebb nyilatkozatot róla: „Az ég tudja, hogy mi lehetne, ha egy nyugati író ismereteivel volna fölfegyverezve. Talán óriássá nőne, talán elvesztené zsenijét. Így azonban mindenestre óriásinak hat. Romba dőlt templomnak, vagy inkább föl nem épített palotának, amelyhez a hatalmas anyag össze van hordva. Ott a kő, a vas, csak éppen nem áll a ház.” – s e romok között nem is oly nagy csoda, ha az ott szendergő véletlenül éppen egy kis „Buddhó-rupamot” talál.


A negyedik költő indulás előtt karon ragadott. Elkísérlek egy darabon még – mondtam magamnak. És csendesen elindultam sétálni egy szépséges estén ugyanabban a városban, csak egy szomorú századdal később, mint Krúdy Gyula, s egy különös század hajnalán.  

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen, Vasárnapi levelek 117.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ujtudat.blog.hu/api/trackback/id/tr861745234

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása